Pálos Hannával, a Katona József Színház színésznőjével a 2014-ben bemutatott a 011- Alkotócsoport, a Füge Produkció és a Thália Színház közös előadása, a Garzonpánik kapcsán beszélgetett Bordás Katinka, amely rövid szünet után november óta újra látható a megújult Thália Télikertben.

Egy 2015-ös interjúban azt mondtad, hogy „Nekem mindig nagyon jólesik, ha egy hosszabb szünet után valamit újra előveszünk.” Így volt ez a Garzonpánik esetében is?

Abszolút jólesik, mert az idő rárak egy réteget arra a tudásra, ami megvolt a szereppel kapcsolatban. Egy hosszabb szünet után elővenni egy előadást, újabb próbát jelent, a felújítópróba pedig segít frissen tartani a szerephez való viszonyomat. Az idő előrehaladtával a szemem is más dolgokra fókuszál, és így újra lehet fogalmazni sok mindent.

A Garzonpánikot egy modern Ádám és Éva történetnek írják le, akik egy ajtó nélküli szobában ragadnak. Tulajdonképpen miről szól ez a darab? Egyetértesz az Ádám és Éva vonallal?

Értem ezt az Ádám és Éva vonalat, de nekem ez túl esztétizáló, tehát belülről nem gondolok arra, hogy Éva vagyok… Nagyon szeretem, amit Ascher Tamás mondott, amikor megnézte az előadást, hogy „Igen, tulajdonképpen a házasság egy ajtó nélküli szoba.” Szerintem erről szól ez az előadás. Persze, arról is, hogy milyen fojtogatóvá válik egy kapcsolat, ha a két fél nem tudja kibeszélni a problémáit. A viták valahogy kisiklanak, már egyáltalán nem arról szólnak, amiről szólniuk kéne; közben a szeretet meg elbújik és marad az egymás marcangolása. Nehéz ilyenkor hátralépni, venni egy nagy levegőt és elengedni a másikat. Lesz, ami lesz! Nórának és Alvinnak ez igen jót tenne. Ijesztő kimondani az elválást, sokszor nem merjük megtenni, mert az ismeretlen félelmetes. Félelmetes, mert ismeretlen, viszont új, lehet kezdeni elölről.

Milyen embernek látod Nórát?

Önbizalomhiányos, szorongó, intelligens, egyetemista… igazából mindegy is, hogy egyetemista. Izgalmas szülés után visszamenni, játszani, újrakeresni, hogy most mi is a közöm Nórához. Az életem egész egyszerűen már továbblépett.  Máshol tartok, mint az albérletben lakó egyetemista pár. De ez egyáltalán nem baj, jólesik visszautazni az időben. Nóra szereti Alvint, függ tőle, ragaszkodik hozzá, de sokkal boldogabb lenne, ha egy kicsit egyedül lenne. Saját magát már rég nem szereti ebben a kapcsolatban.

Ebben a szerepben hozott változást az anyaságod?

Persze. De nem csak ebben, mindegyikben. A mindennapjaim már más ritmusban telnek, másról szólnak. Veled is úgy beszélgetek, hogy tologatok közben egy babakocsit. Jólesik ez a váltás. Mintha most kezdődött volna el az igazi élet.

Szülés előtt sokat dolgoztam, gyorsan teltek a napok, és úgy éreztem, nem történik velem semmi valóságos. Untam magam. Kíváncsi voltam új élethelyzetekre, kihívásokra. És ez meg is történt. Nagyon az elején állok az anyaságnak, de már most érzem, milyen jót tesz a személyiségemnek és a színpadi jelenlétemnek is. Nem mondom, hogy könnyű mindig, de szép.

Klem Viktor, aki Alvint játssza az előadásban, ezt nyilatkozta még 2015-ben: „Szoktunk azzal viccelődni, hogy a backstagebe is kellene jegyet osztani a nézőknek, mert előadás előtt ugyanúgy civakodunk Hannával, miközben összemondjuk a szöveget. Azon vesszük észre magunkat, hogy ugyanúgy létezünk a színpad mögött is, mint a színpadon.” Annak idején könnyen tudtál azonosulni Nórával?

Igazából először Vinnai András Másikember című hangjátékán keresztül találkoztam Nóra karakterével, abban Elek Ferenc volt a partnerem. Aztán Radnai Márk keresett meg a Garzonpánikkal, ami már kicsit más, mint a Másikember. Az előbb kérdezted az Ádám és Éva vonalat. Nem. Ez sokkal inkább egy vízözön-történet; Nóra és Alvin a két kiválasztott, akik majd benépesítik a következő bolygót.

Szerencsés esetben néha van ilyen szerep az ember életében, amit ennyire magáénak tudhat. Már az olvasópróbán belém nyilallt, hogy: “Dehát én tudom ki ez a Nóra! Én ismerem ezt a lányt!” Izgalmas próbafolyamat volt. Viktorral régóta ismerjük egymást és tényleg rengeteget veszekedtünk. Össze kellett kopnunk. Amúgy a jeleneteinknek sem ártott a viharos kommunikáció. Így az ötvenedik előadás környékére már sokat higgadtunk. Az, hogy civakodunk az öltözőben előadás előtt (és után is), az egyfajta ráhangolódás. Majdnem végig csak mi ketten vagyunk a színpadon, őrült állapot ez.

Van egy nagymonológod a Garzonpánikban, ami úgy kezdődik, hogy „Szemét, szar alak vagy.” Ez tekinthető egy fordított szerelmi vallomásnak Alvin felé. Mire gondolsz közben?

Leginkább a következő mondatra. Technikailag tűpontosnak kell lennem. Amikor elhangzik, még csak a darab ⅔-nál járunk. Bírnom kell szusszal, nem szabad lerekednem, és közben egyre épülnie kell fölfelé a tébolynak. Igazán jó színészi feladat, hogy tudom irányítani az egész közönséget. Amikor sikerül, az mámorító, olyankor úgy érzem magam, mint egy karmester. Természetesen a próbafolyamat alatt sokat elemeztük, gyúrtuk, hogy minden mondat a helyére kerüljön és ne egy általános kiabálás legyen. Mondjuk meg kell jegyeznem, hogy ilyen bravúros, virtuóz szöveggel dolgozni, igazi ajándék.

A Katonában a Lélegezz c. előadás szintén egy párról szól, Nagy Ervin a partnerem, ott is van a lánynak egy nagymonológja, bár egész másról szól, de az is hasonló feladat.

Olvastam, hogy vágysz a függetlenekkel dolgozni alkotóként, íróként akár.

Mindig is nagyon érdekelt a független színház. Sőt, az egyetem alatt szinte biztos voltam benne, hogy egy kis társulatba fogok csöppenni a diploma után. Persze nagyon örültem, hogy a Katonába szerződtem. Viszont most jólesne kikacsintani egy-egy produkcióra. A szülés előtt nem volt ugyan időm rá, de most már nyitott szemmel járok… (Nevet.) Új emberek, helyzetek, impulzusok, a kőszínház biztosította komfortzónából való kimozdulás érdekelne. Élveztem, hogy a Garzonpánikot is három iskolaszékkel próbáltuk végig. Szeretem ezt a fajta „nomád” színházcsinálást.

Szerző: Bordás Katinka