Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. július 15., hétfő
    banner_bigBanner3

    „Mit gizdáskodik az úr?” – Latinovits, a rendező

    2021. augusztus 18., szerda 06:00

    Az alábbiakban Dobák Lívia Jászai Mari-díjas dramaturg írását olvashatják.

    Nincsenek bizonyítékaim, csak az emlékezetem (előbb apámtól kérték kölcsön, de nem adták vissza féltve őrzött Győzelem példányát, majd tőlem fotókat, apámnak írt Latinovits leveleket- és most közel 50 év után nem találok semmit.) Ami viszont kitörölhetetlenül az enyém: a még ma is élesen látott pillanatok és az elmosódottak, apám emlékezetével összegubancolódva. 

    (Dobák Lívia édesapja Dobák Lajos Jászai Mari-díjas és Aase-díjas magyar színész volt. A szerk.)

     Latinovits közösséget és színházi műhelyt teremtett Veszprémben, pedig összesen csak két előadást rendezhetett. Nem sztárként, nem vendégművészként érkezett 1971 őszén, hanem társulati tagként, aki két évadon keresztül egy-egy szerepet és egy-egy rendezést kapott.

    Nekem Latinovits még ma is a színházcsináló varázsló, és bár tudom, az élete nem alakulhatott volna másként, ahogy… de kicsit mégis, ha hagyják rendezni.

    Néha álmomban látom őt a Győzelem Cigányaként, hegedűvel a kezében, majd égő cigarettával követve az életet víkednek gondoló luftballonos gazdagokat. Egy mozdulat, és kipukkad hamis életük.

    Latinovits radikálisan megtagadta a magyar színházi hagyományokat, konkrétan a Németh László darabok játszási hagyományát, amikor és ahogy megrendezte Veszprémben a Győzelem című (addig- jogosan- soha nem játszott) társadalmi drámát. Szétszedte a szövegszándék szerint működő könyvdrámát és, újraépítette azt a „cselekvőszínház” felé. Előbb a színpadképet találta ki (építészmérnök múltja és gondolkozása szerint), ami nem csupán látványként volt újdonság a magyar színpadokon, hanem meghatározta a színészek mozgásrendszerét is.

    A hetvenes évek eleji színházi szokásokkal ellentétben hangulati egységekre bontotta a felvonásokat, beírt egy néma (a bemutatón már két mondatot kapott) cigány-figurát, kihúzott, átalakított, a leíró dialógusok helyett szituációkba helyezte szereplőit; az eklektikusan összeálló jelenetek (a könnyed francia vígjátékokra hajazó kezdettől a vége szertartásszínházig) egységet alkottak mégis. Az olvasópróbán megkérte a színészeket, csak az maradjon, aki dolgozni szeretne vele. Egyetlen kivétellel, mindannyian maradtak.

    A női szereposztás emiatt megváltozott, de mindenképpen a produkció előnyére. Göndör Klára játszotta Sántha professzor (Dobák Lajos) feleségét, a köztük létrejött kémia megmagyarázta miért él együtt a világról gyökeresen mást gondoló házaspár. Az öreg Ácsnét így a 35 éves Majczen Mária kapta, aki néhány mondatos szerepében a paraszti világ egész terhét magával cipelve, mitikus alakká növesztette azt. A fiatal férfifőszerepre leszerződtetett Cserhalmi György Latinovits kérése-ötlete. Cserhalmi színészi létezése és mozgáskultúrája megkérdőjelezhetetlenül predesztinálta erre a szerepre. Latinovits egyáltalán nem volt összeférhetetlen.

    Kivételes intelligenciájának és pedagógiai érzékének köszönhetően mindig tudta melyik színészét hogyan kell instruálnia. Mérnöki pontossággal találta ki az előadások terét. Jól és alaposan elemzett, felkészült volt. És a próbák során merészen változtatott.   

     Megszállott színházcsináló volt, akinek a próbák után sem ért véget a munka. Az éjszakáig tartó beszélgetések megnyitották a színészi lelkeket. Ez a közösség a következő évadbeli közös munkáig (Kispolgárok) a társulat többi színészével (Iványi József m.v., Tánczos Tibor, Meszléry Judit, Darás Léna) kiegészülve csak erősödött. A Kispolgárok szinte hibátlan volt, a három síkban megvalósított színpadi tér, a kegyetlen rendezői társadalmi látlelet, a pontos színészi játék! Egy-egy kritikán kívül – Koltai Tamásé megkerülhetetlen, érdemes elolvasni- csak a szándékos elhallgatás, mintha meg sem történt volna. Aztán Latinovits nem rendezhetett többé, sem Veszprémben, sem később másutt. 

    Régóta vívódom, érdemes-e közzétenni az én Latinovits- emlékemet, hiszen két könyv, több írás, és lassan két színház is őrzi a nevét, igazgatói pályázatokban többször hivatkoznak Ködszurkáló című könyvére.

    Latinovits Zoltán szeptemberi születésnapja közeledik (90 éves lehetne), én sem vagyok már fiatal; úgy gondolom, itt az idő az egykori színházi gyerek visszaemlékezésének, aki egyszerre voltam kívül és belül a Veszprémi Petőfi Színház életében 17 éven keresztül.

    Ott voltam a bemutatókon, de apámon keresztül még többet élhettem át a Latinovits-varázslatból, mint amit szemtanúként tapasztalhattam. A színháztörténeti eseményeken túl, sokkal fontosabb az örökség, amit ránk hagyott: a színházcsinálás felelősség, komoly felkészültséget és megszállott munkát igényel, különben csak középszerű, fantáziátlan iparos munka.

    Álltam a színházi klub két helyiségét összekötő ajtónál, mögöttem a premiert követő bankett szokásos zajai, előttem a Latinovits Zoltán által berendezett teremben (a darab szellemében magyaros szobává varázsolta itallal és étellel a csúnya próbatermet. Ár: 10.000Ft- 1972. március 17.) az eufórikus hangulatban ünneplő színészek.

    A színház két vezetője bizonytalan mosollyal az arcán, nem tudta eldönteni részese kíván lenni ennek a nagy sikernek, vagy inkább nem, mert sok köze nincs hozzá. Még az is lehet, hogy ők nem érzékelték, talán nem is értették, Latinovits Németh László Győzelem rendezése színháztörténeti pillanat.

    Apám helyet akart szorítani a padon Pétervári István igazgatónak és Pethes György főrendezőnek, de ők nem fogadták el azt, visszaléptek a külső klubba. Nem hiszem, hogy sokkal szerencsésebben alakultak volna a dolgok, ha a gesztus Latinovitstól érkezik, de ő az utolsó hetek feszültsége és a hatalmas közönségsiker után, nem volt igazán magánál, ahogy a rendezők többsége nincs magánál ilyenkor; és akkor még nem beszéltünk az elengedésről, ami nagyon nehéz, kivált egy ilyen felfokozott idegállapotú elsődarabos rendezőnek.

    Emiatt következhetett be Latinovits és a vezetőség másnapi nyílt konfrontációja Cserhalmi György éjszakai balesete miatt. Latinovits túlpörgött állapotban elhagyta volna az esti előadást, a vezetőség viszont mindenképpen meg akarta tartani azt. Nyilván utóbbinak volt igaza, gondolom Cserhalmi is vállalta az előadást, amely a szünetig a megszokott színészi fegyelemmel és figyelemmel zajlott. Latinovits akkor érkezett vissza a Balatonról, és valóban baltával a kezében ment ki a függöny elé a közönséghez. (Az előadás nyílt színpaddal működött, de vezetői utasításra leengedték a függönyt.) A balta igazi volt, mint ahogy a produkció összes kelléke is. Nem egy agresszív ember lépése volt ez, hanem egy beteg alkotó kétségbeesett kapaszkodása a „megszületett gyermek” tulajdonjogáért.

    És… megszavaztatta a közönséget, játszanak-e tovább. Én a színpadi vasajtónál álltam (hol legyen egy gimnazista hétvégén) és a kétfelé aggódó színészeket figyeltem. Aztán a mentőautóra emlékszem, ami Sümegre vitte; a Zoli bácsit kísérőkre, köztük apám, aki hihetetlen nyugalmával mindig biztonságot jelentett a számára, de aznap este az összes segítőszándék kevésnek bizonyult.

    Valójában ekkor dőlt el, a Veszprémi Petőfi Színház nem lesz Kaposvár, sem Szolnok, de még Kecskemét sem. A vezetőség az akkori kultúrpolitika kiszolgálójaként (bár sok engedményt kiharcolt, vagy hagyták, hogy azt higgye kiharcolt) a következő évben még hagyta rendezni Latinovitsot, de a továbbiakban nem tartott igényt rá rendezőként. Sajnos a vezetők egyike sem volt olyan karizmatikus személyiség, hogy a progresszív színházi műhely továbbműködhessen.  A friss diplomás Valló Pétert nem tudták megtartani, bár fiatal színészeket szerződtettek (Takács Kati, Egri Kati, Halmágyi Sándor, Hűvösvölgyi Ildikó, Dancsházi Hajnal) és a kivételes képességű Szoboszlai Sándor is akkor lett a társulat tagja, de az évi egy Horvai István rendezés kevés volt ahhoz, hogy a megbízható vidéki színházi kategóriát túllépje a Petőfi Színház.  

    Latinovits soha nem tudta elengedni Veszprémet; egyes feljegyzések szerint saját társulatra vágyott, új magyar darabokra, színházi műhelyre. Talán ezért ragaszkodott annyira színészeihez rövid hátralévő életében. És a színészei is ragaszkodtak hozzá!

    Cserhalmi pályája akkor kezdődött, a veszprémi évek komoly útravalójával indulhatott tovább; a legkedvesebb, kemény jelleme ellenére érzékeny nőiségével Latinovitsot mindig védő-támogató Majczen Mária pályája és élete akkor zárult le. Dobák Lajos szakmai élete akkor ért a csúcsra, és hiába a több évtizedes színészi jelenlét, nem volt folytatás.

    Latinovits kétszer kipukkasztotta azt a bizonyos polgári víkend- lufit, és ennyi! Ellenségei „Mit gizdáskodik az úr?” legyintéssel könnyedén tolták félre. Rendezői kvalitásai, színháztörténeti jelentőségű rendezései a ködbe vesztek.

    Szerző: Dobák Lívia

    KÖSZÖNET DOBÁK LÍVIÁNAK!

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram