„A Színház és Filmművészeti Egyetemről most elűzött hármak útja a vidéki színházaktól a Katonáig egyet jelentett a rendezői színház magyarországi megteremtésével. Munkálkodásuk színháztörténeti jelentőségű.” – számolt be a Magyar Narancs összefoglaló cikkében.

Részlet Czenkli Dorka írásából:

Színházrendezői életművükön túl Ascher Tamás, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor évtizedekig voltak a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) oktatói; túlzás nélkül a színész- és rendezőképzés kiemelkedő mesterei. Mint az ismert, az intézmény „modellváltása”, a Vidnyánszky-féle kuratórium színre lépése miatt az elmúlt hetekben felmondtak, s ezzel be is fejezték pedagógiai tevékenységüket. Ahhoz, hogy érzékelhető legyen e lépés jelentősége, érdemes áttekinteni színházi életművük alakulását, hiszen az maga a velünk élő színháztörténet.

Székely Gábor és Zsámbéki Gábor pályája párhuzamosan alakult: 1968-ban évfolyamtársként végeztek a Színművészeti Főiskolán, Székely Major Tamás, Zsámbéki pedig Nádasdy Kálmán osztályában. Ahogy az szokott volt akkoriban, mindketten vidéki színházhoz szerződtek rendezőnek: Székely a szolnoki Szigligeti Színházba, Zsámbéki pedig a kaposvári Csiky Gergely Színházba. Innen mindkettejük útja a Nemzeti Színházba vezetett, s az ott eltöltött időszak után alapították meg a budapesti Katona József Színházat. Mindketten rendkívül fiatalon lettek színházi vezetők, és vidéki pályájuk során olyan színházeszményt valósítottak meg, amely idővel a kultúrpolitika vezetőinek figyelmét is felkeltette. A figyelem és a bizalom annak ellenére összpontosult Székelyre és Zsámbékira, hogy pályájuk e korai szakaszán folyamatosan lavíroztak az aczéli „három T” tűrt és támogatott kategóriái között. (…)

Schuller Gabriella színháztörténész, az Artpool munkatársa is azt hangsúlyozza, hogy a nagy újításuk a realista színjátszás paradigmaváltása volt, ezt sikerült rettentő izgalmasan, sajátosan, minőségi előadásokon megvalósítaniuk. Spiró György – író, dramaturg, aki korábban a szolnoki színház igazgatója is volt – kiemeli, hogy Székely és Zsámbéki realizmusa ugyan magában foglalta az örökölt Sztanyiszlavszkij-módszer realista, naturalista játékmódját, de több is volt annál, és élesen eltért az akkortájt nálunk még sok helyen fellelhető 19. századi ripacsériától. (A 80-as évek közepén Kaposváron Ascher egyszer úgy fogalmazott, meséli Spiró, hogy az, amit Székellyel és Zsámbékival együtt csináltak, tulajdonképpen plasztikus realizmusnak nevezhető.) De nem csak Ascher, Székely és Zsámbéki képviselte ezt az újító szellemiséget, hasonló szellemben dolgozott Ruszt József is Kecskeméten.

(….)
Csáki Judit kritikus szerint a három rendező olyasmit csinált a kőszínházi struktúrán belül, amivel ma csak a független színházak előadásain találkozunk. Műveik a színház jelenidejűségét hangsúlyozták, darabértelmezésük mindig reflektált arra, hogy mikor, hol, milyen körülmények között született az előadás. (…)

A Katona így kialakuló egyedülálló stílusa, rendkívüli társulata a magyar színháztörténet páratlan diadalmenetét hozta el, ami a közönség hűségében, a szakma nagyrabecsülésében, a számtalan külföldi meghívásban és elismerésben is megnyilvánult. A nyelvhez kötött, mégis nyelven túli színházi közlésmód, a „reteatralizált” színház pontosan beleillett a korabeli európai trendekbe is. Az évtizedes műhelymunka során színészóriások bontakoztak ki társulataikban. (…)

Korán indult e rendezők párhuzamos életműve is: a pedagógiai tevékenységük. Pályájuk csúcsán kezdtek el tanítani a Színművészeti Főiskolán, mely már akkor is sokszínű intézmény volt. Ott tanított többek között Kazimir Károly, Ádám Ottó, Vámos László, Horvai István és Kapás Dezső, azaz a régi Madách Színház, a Thália és a Vígszínház vezető művészei, mellettük a Nemzeti Színház gárdája is: Major Tamás, Marton Endre. Őket pedig követték a tanítványaik, Marton László, Szirtes Tamás, Kerényi Imre. Létezett egyfajta folytonosság, mely egy idő után szűkült ugyan, de mindig meghatározó szerepet töltött be a színész- és rendezőnevelésben.

„Arról, amit a színházról magáról, annak lényegéről lehet tudni, ezek az emberek tudják ma a legtöbbet. Éppen ezért, amikor úgy döntenek, hogy nem folytatják az oktatást, nem arról van szó, hogy egy tanár nyugdíjba megy, hanem arról, hogy egy hagyomány megszakad” – mondja Nánay István Ascher, Székely és Zsámbéki oktatói szerepéről. De hozzáteszi azt is: biztos abban, hogy idővel lesz, aki a munkásságukat folytatja majd, hiszen nem akármilyen tanítványaik voltak.

A teljes beszámoló a Magyar Narancsban olvasható.

Az életmű megszakad – Magyar Narancs 2020.09.24 – 30,31,32. oldal