Máté Gábor direktor a Katona József Színház igazgatói posztjára /2021-2026/ beadott pályázat az alábbiakban olvasható.

Részlet a pályázatból – SZEMÉLYES MOTIVÁCIÓ:

A kaposvári Csiky Gergely Színházban töltött éveim után szerződtem a Katona József Színházba 1987-ben. 2001-től 2011-ig a színház főrendezője voltam, 2011-től én igazgatom a színházat. Anyaszínházamban összesen 52 szerepet játszottam el, 42 előadást rendeztem. Itt lettem Érdemes Művész és Kossuth-díjas, 3 alkalommal legjobb előadásért, itteni alakításaimért kétszer kaptam legjobb mellékszereplőként Színikritikusok díját. A társulat tagjai közül 16 színművészt tanítottam, akik közül heten az én színészosztályaimba jártak. A Katona József Színház színészeihez szoros kapcsolat fűz, időről időre egymás gyerekei, testvérei, szülei, szerelmei vagyunk a színpadon immárharmincharmadik esztendeje.

A színház összes munkatársát jól ismerem. Jártam a világot amikor a legnagyobb nemzetközi érdeklődés övezte a Katonát. Itt voltam akkor is, amikor nagyon jó volt katonásnak lenni, és itt maradtam akkor is, amikor a „nagy nevek” elszerződtek innen. Részt vettem a társulat újraépítésében és igyekeztem Zsámbéki Gábor mellett a színházi hétköznapokban hasznosan, a társulat érdekeit a magam érdekei elé helyezve végezni a feladatom.

Tizenöt éve a kerületben lakom tíz perces sétára a Petőfi Sándor utca 6- tól, hogy minél kevesebb időt töltsek azzal, hogy a színházba elérjek.

Amióta átvettem a színház irányítását, igyekeztem megtartani mindazt, ami jó volt és megpróbáltam változtatni azon, amit kevésbé tartottam jónak.

Ez volt a motivációm tíz évvel ezelőtt és ez most is, amikor az igazgatói pályázatomat írom. Ez maradt annak ellenére, hogy a társadalmi, politikai, strukturális helyzet nem lett könnyebb, sőt… Ez maradt annak ellenére, hogy egyre kevesebb lehetőséget érzek színházi emberként, hogy nyugodt körülmények között dolgozhassunk; hogy a Katona József Színház érdemei szerint legyen honorálva fenntartói oldalról. A művészeti díjak elérhetőségének esélyeiről ne is ejtsek egy szót sem…

Joggal gondolhatom, hogy fontos a munkánk, hiszen minden oldalról ért támadás, hol személy szerint engem, hol a színházat.

Mostanában sok szó esik a kiszolgáltatottságról. Színművészek kétségbeesetten tájékoztatják a közvéleményt kiszolgáltatott mivoltukról, és közben természetesen rendezők kiszolgáltatottak a színészeiknek, előadások kiszolgáltatottak a közönségnek, a közönség kiszolgáltatott a színháznak, a színházak kiszolgáltatottak a politikának. Meggyőződésem, hogy a színház a politikának nem lehet kiszolgáltatott. A politika dolga, hogy finanszírozza a színházakat. Ennyi. 

Ilyen értelemben a színházigazgatói pályázatok eldöntése nem lehet politikai indíttatású. Sokan vannak, akik azonban ennek az ellenkezőjét gondolják, sőt ki is nyilvánítják, hogy az igazgatói pályázatokat mindig az éppen esedékes politikai kurzus döntötte el. És kell is, hogy eldöntse. A színház vezetőjének minden politikai párttól függetlennek kell lennie. Azért, hogy ne legyen semerre sem elköteleződve. Ne irányítsa munkáját, cselekedeteit, véleményét a különböző pártok felé való dörgölődzés. Aszínházigazgatás Magyarországon hagyományozottan művészeti tevékenység.

Amikor tíz évvel ezelőtt először megpályáztam a színházat a Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése egyhangúlag támogatott, pártállástól függetlenül, figyelembe véve Zsámbéki Gábor, a korábbi igazgató szakmai támogatását és véleményét.

Most, hogy megpályázom a színházat, nem a hatalmat nem engedem el, hanem a szolgálatot. Amikor – immár tíz éve – gyakorlom az igazgatást (értsük ezt szó szerint), az irányítja a gondolataimat, hogy mindent és mindenkit a lehető legjobb helyzetbe hozzak, hogy művészi munkája a lehető legjobb körülmények között kiteljesedjen.

Nem csupán hangoztatom, hogy a fiatalok felé fordulok, hanem ezen meggyőződésemet igyekszem a gyakorlatba is lefordítani. Azért szerződtettem Székely Krisztát, azért lesz tagja a Katonának Tarnóczi Jakab, hogy tehetségükkel frissítsék fel színpadjaink áporodottságra hajló levegőjét. Ezért hívtam a színházba dolgozni az utóbbi öt évben Pintér Bélát, Dömötör Andrást, Hegymegi Mátét, Kovács D. Dánielt, Fehér Balázs Benőt. Közülük többen már igazgatásom első öt évében is dolgoztak nálunk. Ebben az időszakban vendégeskedett a Katonában Bodó Viktor, Schilling Árpád, Forgács Péter, Mohácsi János és Bagossy László. Így hívtam meg az utolsó szezonban Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatóját/rendezőjét, hogy vérátömlesztést eszközöljön a színészeinken éppúgy, mint a közönségünkön.

Tény, hogy nem adtam át a színházat senkinek és nem gondolom, hogy a most következő időszakban szerencsés lenne a társulat szempontjából, ha őrségváltás történne. Természetesen létezhetne ideális esetben olyan variáció, amelyben új, ambiciózus tehetség kerülne a színház élére, aki megérdemelné, hogy színházat kapjon. Kicserélhetné akár az egész társulatot, új munkatársakat, új színészeket, alkotókat hozna az épületbe. Igen, ideális esetben – ha ez az ideális színházszervezés –, az épületet kapná meg, nem pedig a társulatot. A Katona József Színház azonban az a művészi műhely, amely 1982-ben egészen különleges körülmények között alakult meg, művészei egymást választották – ez akkor példa nélküli volt a magyar színház történetében.

Közülük jó néhányan még most is aktív alkotók. Amikor arra gondolok, hogy vezetni szeretném ezt a színházat, azt is gondolom, hogy azok az értékek, amelyek e falak között felhalmozódtak, nem söpörhetők ki egyetlen mozdulattal, még abban az esetben sem, ha mégoly tehetség is ülne az igazgatói székbe.

Nyilvánvaló – ezekből következően –, hogy akkor lennék nyugodt, ha az itt dolgozók garanciát tudhatnának a mögött a gesztus mögött, hogy lelépek a színről. Ideális körülmények között persze mindezzel, mindezekkel nem kellene törődni. Ehhez azonban ideális körülmények kellenének. Mit nevezek ideális körülménynek? Ideális az, ha az utánam, utánunk következő generációk azt érezhetnék, hogy szabadon alkothatnak, ha elég nyitottságot és lehetőséget biztosítana egy átgondolt színházi struktúra. Nem pedig egy olyan struktúra, amelyik nem tud vagy inkább nem is akar kiszabadulni a politika béklyójából. 

Ha az erre választott grémiumok a tehetséget, az alkalmasságot, a vezetői képességet tennék mérlegre, nem pedig azt, hogy melyik politikai oldalhoz van feltételezhetően bekötve a pályázó. Nem csoda, hogy a minket követő generáció bolond lenne ebbe a végnélküli csatározásba beszállni. Ily módon és ebből következően ambícióm és motivációm kényszer is. Kényszerítve érzem magam arra, hogy ne adjam fel a normalitásért való küzdelmet.

Az elmúlt években különböző helyzetekben, különböző asztalok körül ülve próbáltam épelméjű szakmai társalgást folytatni ilyen-olyan kötöttségű kollégákkal. Naivul és jószándékúan hittem abban, hogy közös célért, a magyar színházi kultúra jobbá tételén áll érdekünkben fáradozni.

Az utóbbi közel másfél év eseményei (TAO-törvény kivezetése, a POSZT-tal kapcsolatos anomáliák, az új színházi törvénytervezet sebtében való kidolgozása és elfogadása, a fenntartói viszony újabb és újabb átpolitizálása) azonban arra ébresztettek rá, hogy hiába igyekszem egy hajóban evezni kollégáimmal, ha ők minden józan logika ellenére sem nyomják el magukban bír-, és bosszúvágyukat és nem hajlandók letenni arról az ábrándjukról sem, hogy minden, ami őket előnyhöz juttatja, az örökké fog tartani.

Márpedig nem tart örökké. És akkor majd jönnek azok, akik addig a pillanatig voltak hátrányos helyzetben és újra bosszút állhatnak végre azokon, akik addig az előnyöket, a pénzt, a paripát, a fegyvert a magukénak mondhatták. (És megint elölről.)

A teljes pályázat a fenti boxban olvasható.