Az olvasás hónapja alkalmából két olyan kultúremberrel beszélgetett a Nők Lapja, aki máshogy viszonyul a szövegekhez, de sok közös van bennük. Ónodi Eszter és Spiró György válaszolt.
A kérdésre, mi volt élete első irodalmi élménye, Ónodi Eszter elárulta: “Marék Veronika Boribon-meséire emlékszem. Amikor a gyerekem egy-két éves lehetett, ez a kiadás újra elérhetővé vált. Örültem, hogy ugyanazokat a meséket olvashatom neki, amiket gyerekként én is hallgattam.”
Spiró György Olvasni jó című esszéjéből tudhatjuk meg, hogy gyerekként sokat betegeskedett, és az ágyban töltött időt olvasással ütötte el: “Muszáj volt, mert nem akadt más szórakozás, csak az olvasás meg a rádió. (…) Más volt a világ. Miután nem nagyon adódott más lehetőség, hogy az ember információkhoz jusson a világról, természetes volt, hogy olvasott. De összevissza. Nálunk, ahogyan abban az esszében is írtam, nemigen akadtak otthon jó könyvek, és nem is volt sok. Én aztán az általános iskolában és a középiskolában kezdtem gyűjteni a jó könyveket.” A versektől mindig szorongott: “Azóta is szorongok, hogy belesülök, ha valamit nem a saját szavaimmal kell elmondanom. Vannak olyan rémálmaim – tipikus színészálmok -, hogy kilöknek a színpadra, benne vagyok egy előadásban, és nem tudom a szöveget.”
Ónodi Eszter ezzel pont fordítva van: “Akkor érzem magam biztonságban, ha kötött szöveget mondok a színpadon, és abban a pillanatban, hogy a saját szavaimmal kell megnyilvánulnom emberek előtt, sokszor zavarba jövök, keresem a szavakat. (..) Én is azok közé tartoztam, akiket a magyartanárnő kötelező jelleggel indított el a szavalóversenyeken. Éppen egyik ilyen megmutatkozásom által kerültem bele egy színjátszó előadásba az Eötvös-gimnáziumban, ami tulajdonképpen az első lépést jelentette a pálya felé.”
Eszter a gimnáziumban magyarfakultációs volt. Arról szólva, mi vonzotta akkor az irodalomban, elmondta: “Valószínűleg már csírázott bennem a művészet iránti vágy. Ennek jó táptalaja volt, hogy egy műalkotás meg tudott szólítani bennem dolgokat. Nagyon élveztem, hogy a műveken keresztül beszélgettünk magunkról. Pont ezt nem kaptam meg az ELTE magyar szakán. Ott csak a száraz, tárgyi tudás kellett, és az, hogy én mit gondolok egy műről, sosem került szóba. Borzasztó nagy csalódásnak éltem meg, én nem ezt a lovat akartam. (…) Ott már eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg meg kéne próbálnom a Színművészetit, de a szüleim lebeszéltek róla.”
A gimnáziumi irodalomórák és a magyartanár, Bada tanár úr Spiró György életére is nagy hatással volt: “Második után kezdtem el írni. Beadtam neki az ujjgyakorlatokat, ő meg fanyarul ráírta, hogy ,,jó igyekezet”. Aztán amikor negyedikesek lettünk, azt mondta nekem, hogy ,,legyél csak mérnök, mint az apád”. Ez nem volt nagyon biztató. Csodálkoztam: nem látja, milyen zseniális vagyok? Nem látta. Fantasztikus irodalomtanár volt, csodálatos pedagógus. Az osztályunk egyik fele szonettkoszorúkat gyártott, a másik fele eredeti versmértékben fordított latinból magyarra. Miatta jutott eszembe, hogy irodalommal kellene foglalkoznom, egészen addig lehettem volna mérnök, fizikus vagy zenész.”
Eszterrel a színházban keresztezte egymást az útjuk. Koccanás című darabjában ő játszotta a Nőt a Katona József Színházban. Spiró György ennek kapcsán úgy fogalmazott: “Segítik az embert írás közben, úgyhogy el szoktam képzelni egy színészválogatottat, összeszedem a legjobbakat, látom őket magam előtt és hallom a hangjukat, amikor írok.”
Arról szólva, mit ad nekik az olvasás, úgy nyilatkozat Spiró György: “Óriási adomány, hogy más életeket is meg lehet élni, nemcsak a saját magamét. Ez maga a kultúra. Ebben megmerítkezni fantasztikus csoda, és mindenkit szánok, akinek ez nem adatik meg.”
“Amikor engem igazán elkap egy irodalmi mű, egy csodálatos, semmihez sem fogható utazásban veszek részt, de idő kell ahhoz, hogy lekerüljek arra az alfa-szintre, ahol tulajdonképpen megszűnik a körülöttem lévő világ. Ez ahhoz az élményhez hasonlít, amikor a színpadon teljesen önazonos vagyok azzal, ami ott történik, és minden más elfelejtődik” – mondta Ónodi Eszter.
Fejes Réka interjúját teljes egészében a Nők Lapjában olvashatják.