Bérczes László ismét Háy János drámáját rendezi a Szkéné Színház és az Ördögkatlan együttműködésében: az Elem próbái már januárban elkezdődtek, ám a járványhelyzet miatt a bemutató időpontja június 23-ra tolódott. A lelkesedés ugyanakkor nem csökken, hiszen a Kerekes Éva és Mucsi Zoltán szereplésével készülő előadás rengeteg titkot rejt magában. A „lemerülő játék” kapcsán a zeneszerzővel, Rozs Tamással beszélgettünk.

Mik voltak az első gondolataid, amikor elolvastad az Elemet?

Az, hogy már megint mennyire mélyre megy Háy János. A mindennapi élet szövegei egészen elemeltté válnak a szituációk, a párbeszédek alatt… Tele van élettapasztalattal, őszinteséggel, és bizony ott van a katarzis lehetősége is – végre.

Mi volt számodra a legizgalmasabb Háy János szövegében zeneileg? Volt valami, ami nagyobb kihívást jelentett?

Az, hogy vajon hogyan tudom majd visszaadni a drámaiságot, és hogy hol, hogyan tudok helyenként oldani a játékossággal. Nagyon pontosan meg kell találni az arányokat, hiszen az egyik pillanatban az a feladat, hogy zeneileg érzékeltetni tudjuk a mély, belső tartalmakat, a másik pillanatban pedig mindennél fontosabbá válik, hogy derűt hozzunk ebbe a halállal körüllengett „bardo”-létbe.

A rendezői elképzelés mennyire volt konkrét a zenét illetően?

Bár Laci mindig azt hangoztatja, hogy nem ért a zenéhez, mégis egészen pontos elképzelései vannak arról. Igen jó ízléssel hallja meg a finomságokat, és nagyon is határozott gondolatai vannak a zene dramaturgiáját illetően – amellett, hogy hagyja magát meggyőzni, ha a próbafolyamat mégis mást ad ki, mint az eredeti elképzelés.  

Milyen zenei műfajok, milyen dramaturgia határozza meg az előadás zenei világát? Hogyan állt össze a zenei struktúra?

Nem is műfajt mondanék, hanem inkább azt, hogy adott egy cselló-ének alapú zenei világ a saját magam által létrehozott többszólamú hangfelvétellel, amelyre helyenként élőben játszom rá. A kérdés az, hogy ez a struktúra milyen módon tud dramaturgiai pontokon színre lépni, és hogy a zenei témák miként képesek aláhúzni a legfontosabb gondolatokat, hogyan segítik a jellemábrázolást. Éppen ezért a zenei jelenlét is igen sokrétű: hol pusztán atmoszférát teremtve van jelen a dallam, hol pedig dominánsan szolgálja az előadást. 

Vannak visszatérő zenei motívumok az előadásban? 

Van egy főzene, az úgynevezett „világ zenéje”, aztán egy derűs, ölelkezős téma, és egy leit-motívum, ami voltaképpen egy dallam-töredék. Mindegyik témának megvan a maga dramaturgiai helye és ideje.  

Milyen számodra a próbafolyamat, a közös munka a csapattal?

Erőst kedvelem ezt az alkotófolyamatot. Az asztalkörüli szövegelemző próbákat, s a megállós, „agyalós” részek is ugyanolyan fontosak számomra, mint maga a zeneszerzői folyamat. Éppen ezért igyekszem a lehető legtöbb próbán jelen lenni, hiszen nem mindegy, hogy mihez, hogyan, hol szól a zene, ahhoz pedig, hogy együtt tudjak létezni a szereplőkkel, ismernem kell a jellemüket, a mondataik mögöttes jelentéseit, az egész viszonyrendszert. Ilyen szempontból igen szellemes, derűs, de a vitákat is felvállaló, nemes együttlét volt ez a csapattal, amelyben a színészek, a dramaturg, a súgó, a rendező és a zenész között igazi párbeszéd alakulhatott ki. 

Szerinted milyen szerepe van ma a zeneszerzésnek a színházban: teremtés vagy közvetítés?

Fontosnak tartom a zene jelenlétét a prózai színházban. Az aláfestéstől az atmoszféra-teremtésen át a song-betéteken keresztül a folyamatos, domináns zenei jelenlétig tart a skála. Természetesen vannak olyan előadások, ahol csak háttérszerepet kap, de egyre több az olyan rendező, akik autonóm kifejezőeszközként tekint a zenére. A dramaturgiai szerepe ugyanis alapvető, talán egy doktori disszertációt is megérne a téma. Én magam is tervezek egy szerény tanulmányt: színházi előadások zeneszerzőivel és rendezőivel fogok interjúkat készíteni, hogy közösen feltárjuk, mi is ma a zene funkciója a színházban.

Miben különbözik számodra a színházi zenélés az egyéb zenei munkáktól?

Most például beadtam egy vers-megnezésítésemet a Janus Pannonius pályázatra. Ilyenkor kidolgozom az egységeket, följátszom a témát, a kíséretet, a különböző hangszeres szólamokat, és hozzáteszem a speciális részeket – úgy mint a latin szöveget, vagy a finom elektronikát. A végeredmény egy komplex hangzás-élményt feltételez, mint amikor az ember otthonról, a fotelből hallgatja a zenét profi hangminőségben, némi vörösbor mellett. A színházi zene is hallgatható önállóan, de természetes, hogy igazán a színházi közegben, a színészek által megteremtett helyzetekben tud érvényesülni – azaz, amikor a fölvett és élőben játszott elemek együtt pulzálnak. 

Mennyire vagy kritikus alkat magaddal és a zenéiddel szemben?

Meglehetősen. Az Elem fő zenéit például háromszor négyszer is átírtam. Igyekszem minőségi munkát végezni, és az előadásoknál minden esetben a színházat, a szöveget, a helyzeteket szolgálni – azaz nem itt akarok minden áron önmegvalósítani. Mindig a dráma szövete az elsődleges. 

Ha választhatnál, melyik zeneszerzővel találkoznál a múltból?

Bach, Mozart, Gesualdo, Satie, Messiaen…

Csak egyet ér mondani!

Akkor Bach!

Szerző: Dézsi Fruzsina

Köszönet a Szkénének!