A jelenlétem a pályán már régóta sokkal inkább az áronságról, mint az őzeségről szól, ezt rengeteg munkával kivívtam magamnak – mondja Őze Áron. A dunaújvárosi Bartók Színház igazgatójával a Medveles című előadás kapcsán beszélgetett a Mandiner. Lapszemle.

A Medveles bemutatóját Zsámbékon tartották, a kérdésre, sűrű szezonkezdést él-e, Őze Áron kifejtette:
„Már hosszú évek óta sűrű az életem. Ez egyáltalán nem baj. Ezt szeretem, akkor érzem jól magam, ha történnek körülöttem a dolgok. Majdnem tíz éve ingázom nap mint nap Dunaújváros és Budapest között, kis túlzással minden fát ismerek az út mentén, és az is jólesik. (…)
Hamar felismertem, hogyan nem szeretnék létezni. Ott volt előttem édesapám példája. Az ő maximalizmusa, az a tűz, lendület, ahogyan százszázalékosan, a nap huszonnégy órájában, annak bármit alárendelve élte „színjátékos” – így mondta ő – hivatását, fantasztikus és tiszteletre méltó. Csakhogy én gyerekként láttam az árny­oldalakat is, azt, hogy ennek az egésznek hogyan issza meg a levét a család” – mesélte Őze Áron.

Azt is hozzátette: „Sosem tagadtam meg a gyökereimet, sőt nagyon büszke vagyok rájuk. Egy ponton viszont döntenem kellett, és én úgy döntöttem, hogy bár nagyon szeretek játszani, nem vagyok hajlandó az édesapámhoz hasonlóan korán belehalni a játékba. És azt sem szerettem volna, hogy a leendő gyerekeim lelkébe ugyanolyan erősen beleégjen az apahiány, mint ahogyan belém égett a kezdetektől; az állandó „egycsatornás” ezer fokon égés apámat nemcsak az élettől, de tőlünk is eltávolította” – fejtette ki Őze Áron.

A Medveles az apa-fiú kapcsolatokról szól, és Florian Zeller novemberben bemutatandó A fiú című művének is hasonló a tematikája. Arról szólva, ez véletlen-e, Őze Áron kifejtette:
„(…) Érdekes, hogy ezek az apa-fiú történetek, idesorolnám a Rózsavölgyi Szalonban a Miért pont kivi? című rendezésemet is, először fiúként fogtak meg, a gyerekkoromból hoztak elő sok érzést, örömöt, félelmet. Erre rakódtak a próbákon egyre mélyebbről kiásott dolgok. A próbafolyamatok során szeretek teljesen, szinte szemérmetlenül őszinte lenni; ha egy rendező nem nyitja ki a lelkét a színészek felé, nem is várhatja el tőlük ugyanezt. A Medveslesnél is – amelynek kitűnő producere Porkoláb Gyöngyi – azt kértem a két főszereplőtől, Csiby Gergelytől és Marton Róberttől, hogy először beszélgessünk mindhármunk édesapjáról; elképesztő vallomásokba csúsztunk bele, rengeteget megtudtunk egymásról. Ezért vagyunk kifejezetten szerencsések ezzel a szakmával: nemcsak cipeljük a terheinket, de egymásra támaszkodva ki is játszhatjuk őket magunkból. És ha jól tesszük, azzal a nézőket is segíteni tudjuk. Nem úgy, hogy didaktikusan a szájukba adjuk a válaszokat, ezt sosem szabad. Hanem a saját tapasztalatainkat, érzelmeinket is a történetbe, karakterekbe sűrítve ösztönözzük őket a saját kérdéseik feltevésére” – nyilatkozta Őze Áron.

A direktor a szakma helyzete kapcsán megjegyezte: „Fontosnak tartom, hogy az állam nem vonult ki a kultúrából, a támogatásából, tisztán a piacra, a magánmecenatúrára bízva mindent. Ez például Olaszországban megtörtént, jelentős károkat okozva.”

A felvetésre, miszerint a független színházak, társulatok képviselői most biztosan vitatkoznának vele, azt felelte: „Azt is nagy szomorúsággal nézem, hogyan sző át lassan mindent a politika, régi barátokat, kollégákat szakítva szét. Szerencsére ott még nem tartunk, néhány kivételtől eltekintve, hogy mindez az előadásokon vagy a próbákon is jelen legyen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy baj, ha egy darab politizál. Ha Shakespeare király­drámáit megnézzük, egytől egyig ezt teszik, amikor többek közt a hatalmat, a hatalom jellegzetességeit, piszkosságát és kegyetlenségét ábrázolják. A színpadra tett aktuálpolitikával van a gond, mert az mindenkit, színészt, nézőt egyaránt leránt a sáros-mocskos földre. Ezért nálam a direkt politika tabu, színészként, rendezőként nem vállalok ilyen feladatot, a dunaújvárosi színház igazgatójaként meg pláne soha nem engednék be ilyen típusú drámát, előadást.”