A dzsúdó és a baseball helyett tizenévesen a játékot választotta. Nem kellett rögös utat járnia: az Ady Gimnázium drámatagozata után elvégezte a színművészetit, majd a gyakorlati éve után, amit a Csokonai Színházban töltött, Debrecenbe szerződött. Pálóczi Bencét kérdezte a Magyar Teátrum. Lapszemle.

A teljes interjú a Magyar Teátrumban olvasható.
Magyar Teátrum 2021.12.21 – 15. oldal

A kérdésre, mi fogta meg a színjátszókörben, a színész elmondta: „Klisészerű, ha azt mondom, hogy lett egy családom, de mégis így volt. Amíg sportoltam, mindenki a teljesítményre ment, rivalizáltak, ami persze jellemző a színházra is a felvételinél is éreztem, de alapvetően mégis játszottunk, egymás szemébe néztünk, volt kapcsolódási pont, és olyan jó közösségbe kerültem, ami sportok révén nem volt meg. Ez azért volt fontos, mert olyan gyerek voltam, akit kiközösítettek. (…) Beszólogattam, mert annyira szerettem volna kitűnni, de én voltam a vicces gyerek is. Az sem volt előny, hogy iszonyú eleven voltam, annyi beírást adtak a tanárok, hogy pótlapokat kellett betenni az ellenőrzőmbe. Semmi nem volt elég. Akkor még nem akartam színész lenni, csak később jöttem rá, hogy a játék által jól lehet ezeket az energiákat kamatoztatni. A szüleim is rájöttek, hogy nem a dzsúdóban rejlik a megoldás.”

Nyolcadikosként került a Valahol Európában musicalbe statisztának. Ennek kapcsán úgy fogalmazott: „Emlékszem, fényűzőnek, gigantikusnak tűnt (a színház), minden nagyban történt, a rendező szavánál nem volt fontosabb, és mindent elárasztott a fény. Ezek voltak a benyomásaim. Csodálkoztam, hogy ha én ebbe a világba szeretnék tartozni, az ide kulminál? Ez lehetek? Amúgy ez egy szakma? És akinek ez az élete, az még pénzt is kap ezért? Van, aki úgy él, hogy bejön ide és csak játszik? Elképesztő könnyednek tűnt akkor! Aztán még ott, a Valahol Európában próbafolyamata alatt rájöttem, hogy ez egy kemény munka, nemcsak a színészeknek, hanem az adysoknak is. Tudj beszélni, táncolni, énekelni, figyelj a testedre! Ezért próbáltam az egyetemen ezt a sokszínűséget fejleszteni magamban és most, hogy tanítok az Adyban, erről a diákoknak is sokat beszélek.”

Arról szólva, ha öt évvel ezelőtt azt mondják, hogy a Csokonaiban próbál Kaméliás hölgyet Sardar Tagirovsky rendezővel, Ráckevei Annával, az egy ideális kép-e, azt felelte: „Az egyetemre elég határozottan érkeznek az emberek, aztán azt kapják évekig, hogy mit nem tudnak. Ad azért ez némi bizonytalanságot, nálam konkrétan azt az- érzést, hogy. semmit nem tudok. Ezért sem baj ez a lassú építkezés. Most ugrik be egy-egy próbán, hogy ezt is tanultam, azt is tudom, és kísérletezgetek. Nem vagyok karrierista, de azt érzem, hogy életem melyik szakaszában milyen stációkat kellene meglépnem. Ez most egy jó állomás, mert olyan feladatokat kapok, amik jól építkeznek. Itt ismertem meg Keszég Lászlót, aki a debreceni munkánk után Budapesten is adott nekem egy szerepet. Ígéretesek az évad munkái is, ha a járvány engedi az évad végén egy vígjátékban is kipróbálhatom magam.”

„A színészetben épp az a legnehezebb, mindig újra kell tanulni. Zajlik egy próbafolyamat, amelyben működnek dolgok, egy másikban pedig már nem. Minden egyes rendezőnél újra kell tanulni járni. Null- pontokra kell visszamenni a már megtapasztalt háttértudással” – tette hozzá Pálóczi Bence.

A teljes interjú a Magyar Teátrumban olvasható.
Magyar Teátrum 2021.12.21 – 15. oldal