Parti Nagy Lajost a 24.hu kérdezte közéletről, kultúrharcról. Lapszemle.

Parti Nagy Lajos elsőként arról beszélt, kiment belőle a politika iránti sívó érdeklődés, ugyanakkor havonta egyszer ír egy lendületeset a hvg.hu-ra: „Annyi idő alatt összegyűlik az emberben pár ezer karakternyi indulat, hiszen, ha hektikusan is, de olvasom a híreket, némelyikre rápörgök, beidegesedem, aztán persze rájövök, micsoda marhaság, értelmetlenség ilyenen dühöngeni. (…) Mert az általam belátható időben nem fog változni a rendszer.”

Az író arról is beszélt, hogy néhány kollégája szerint az orbáni retorika mára totálisan leuralta, lepusztította a nyelvet: „Én ezt nem gondolom, noha látom, hogy a tartós propaganda, az agymosás igen romboló. De hát a nyelv lényegesen összetettebb, slamposabb, lomhább, bölcsebb, hatalmasabb, mint hogy egy tíz-, tizenöt, akárhány éves rezsim átszabja, mélyen átalakítsa. Van, ami nem hódítható meg, igaz, deklarálható ünnepélyesen, hogy mától meg van hódítva, és kalap. Mint a hajdani Brezsnyev-viccben, miszerint megáll a kommunizmusba tartó vonat a nagy orosz sztyeppén, egy istennek se indul, a pártvezetés tanácstalanul néz, majd Brezsnyev kijelenti: elvtársak, megérkeztünk.”

Azt is hozzátette: „Nemcsak az a diktatúra, ahol hajnalban elvisznek fekete autóval, hogy egy pincében agyonverjenek és jeltelen sírba temessenek, hanem az is, ahol nem megszüntetik, csupán terelik és beszorítják a lehetőségedet és a szabadságodat, és egyre összébb szorul minden. Ahol egyre több lojalitást vár a rendszer, először az alkalmazottjaitól, akiket amúgy eltart, aztán szép lassan mindenki mástól is. Ahol nem muszáj félned, de ártani nem árt, és ezt a feljebbvalóid a tudomásodra is hozzák. Nem az van, hogy mindent elfoglalnak, hanem van, amit elfoglalnak, van, amit csak igyekeznek ellehetetleníteni, mint most az orvoskamarát, pedig hát be is tilthatnák. Úgy nyomulnak, mint a törökök: a könnyen bevehető várakat elfoglalják, a macerásabbakat viszont körülfolyják, kiéheztetik, majd vonulnak tovább. Ez zajlik a kultúra számos intézményében. Nem éhen halasztanak, megelégszenek azzal, hogy ugyan éhezel, de élsz. Így mutogathatják kifelé, hogy tessék, nem bántunk senkit, lám, működnek a szabadság intézményei, pártok is vannak, olyanok, amilyenek, úgy béklyózva, ahogy. Választás is van. Olyan, amilyen. Minden van. És még sincs szabadság. Szóval nem jó a szó, a diktatúra, de egyikünk se tud jobbat. Magyar Bálint maffiaállamot használ, ami kétségtelenül pontos leírása a valóságnak. Más autokráciát emleget, ez is közelít. És vannak finomabb szavak is. De nekem már nincs kedvem finomkodni. Szerintem ez itt egy diktatúra” – szögezte le Parti Nagy Lajos.

Parti Nagy Lajos arról is beszélt, a közeléből, pláne az irodalomból, ahonnét a barátai, ismerősei zöme jön, senki nem keveredett a NER-be: „Ez igencsak jó érzés.”

A kérdésre, van-e művész a NER közelében, akit alkotóként becsül, elárulta: „Van. Azok közül, akik erősen exponálják magukat a NER-ben, azt gondolom, Vidnyánszky is, Eperjes is jelentős művész. Hídembereket viszont egyáltalán nem látok és esélyt sem, hogy a közeljövőben lesznek. Annyi ideje és annyira dzsuvás a közélet, hogy középen állni lehetetlen, ugyanis középen nincs semmi. Ebben talán a mostani ellenzéki oldal is hibás, de az ok maga a rezsim, az Orbán-rendszer krédója, hogy aki nincs velünk, az ellenünk. Másrészt ahogy gyűlik a feszültség, a türelmetlenség az értelmiségben, ahogy nehezedik a megélhetés és nő a frusztráció, úgy válik sürgetővé, hogy úgymond „válasszon” ki-ki.”

Arról is beszélt, meglátása szerint hol tart most a kultúrharc: „Sehol. Legalábbis érdemi átrendeződést alig hozott. Ha csak azt nem tartjuk annak, hogy kitömött rengeteg NER-közeli művészt, művészfélét, illetve a királyi médiából kiradírozta az addigi kánonokat, a régi elitet, ahogy szeretik megfogalmazni. Rengeteg forrás került a Demeter Szilárd vezette Petőfi Irodalmi Múzeumhoz és kapcsolt szerveihez. Ha ez a kultúrharc, akkor eredményesen vívják. Nem számoltak vele, hogy nincs egyetlen nemzeti kánon, és olyan sincs, hogy jön az elhivatott politikus, és jól átalakítja az egészet a politikai ízlése szerint egy másik egyetlen kánonná. Hanem minden jelentős értelmező közösségnek megvan a maga kánonja, ezek a kánonok párhuzamosan léteznek, olykor metszik egymást. És az van, hogy egy valamire való kultúra rendszerkritikus. Ez a dolga. Amíg létezik valódi piac, tévedés azt hinni, hogy bizonyos szereplők csak úgy kiszoríthatók. Persze ez a piac sok pénzzel, márpedig a NER-nek sok pénze van, átrajzolható. Az irodalomban pillanatnyilag – ami politikailag alig, inkább csak szimbolikusan számít, hiszen kevés az olvasó – nincs számottevő állami könyvkiadó, az én könyveim kiadása sem a NER-en múlik, hanem a magánkézben lévő Lírán, ahol föl sem vetődik, hogy valakit cenzúráznának, politikai okból ne adnának ki.”