„És van egy harmadik út is: a kiérdemelt tisztelet újta” – Pesty-Nagy Kati rendező sorait tesszük közzé.

Igen, van harmadik út, lenne, sőt lehetett volna azon járni már évek óta. Beismerni, meglátni, elindulni rajta talán azért a legnehezebb, mert nem tartozik politikai vagy érdekcsoportok fősodratába, s így, mint ilyen, kevés könnyen megvásárolható támogatásra tarthat számot, első ránézésre. Pedig meggyőződésem, hogy ebbe a hangját jószerivel soha nem hallató harmadik utas kulturális közegbe tartozik a legtöbb elmélyült, valódi művész. Habitusa, lelkülete, félelmei, megélhetési aggodalmai miatt nem fog felszólalni, de szemléli és véleményezi a háborút.

Tiszteletet csak kiérdemelni lehet, kiharcolni, erővel elvárni lehetetlen. Az elmúlt évek alatt oly sok helyen veszett el ez a tisztelet, mikor a kis- és nagypolitika káderei vették át társulatok irányítását, s a szakmai kritikára soha nem figyelemmel, sértetten, hiú gőggel inkább elutasították azokat, akik kritikusan, kérve, jelezve a bajt szólni mertek, minthogy okulva, tanulva épültek volna, s váltak volna jeles színházvezetőkké. A folyamat persze jóval korábban indult, s a gőg – már sokszor önmaguk által is tiszteletetparancsolóan bevallva – ott volt a baloldalinak nevezett színházi Alkotók csoportjában is, s egyfajta véd- s dacszövetséggel élve valóban elenyésző nyitottsággal éltek. De! S itt ez a DE! végtelenül fontos , ott a színházvezetői, főrendezői pozíciókat valódi tisztelettel övezett, nagy szaktudású, önmagukból kitermelt, s önmaguk által maximálisan elfogadott Alkotók adták, s így valóban nívós, értékes és értékteremtő produktumokat hozhattak létre. Ennek pontosan az ellenkezője a jobboldalinak nevezett tömörülés reakciója, erőből ráültet kinevezett vezetőket társulatokra ( és jelen esetben a Színművészetire ), s az eddigi példák azt mutatják, hogy minden művészeti közösség ilyen esetekben apróra hullik, feldarabolódik, tönkremegy. Ugyanis hit, odaadás, lélek nélkül, csupán parancsszóra a színház nem művelhető, tisztelet és figyelem nélkül a közös út nem járható.

Tehát már most egyértelmű, hogy a Színművészeti Egyetem is darabokra fog hullani, ha erőből kinevezett, valódi tiszteletet nem élvező káderek lepik el az intézményt. Én, jobboldaliként, évek óta mondom, kérem, könyörgöm érte, hogy ne erőből, ne kirekesztve, ne a kritikától rettegve, s meg nem hallva végezzük a hivatásunkat, ne paranoid, pozíciókba kapaszkodó önjelölt igazgatóktól kelljen rettegnie a megélhetését joggal féltő művésznek, hanem tükörbe nézve, egyenes gerinccel, csak a szakmaiság alapvető értékeire támaszkodva legyünk nyitott, bátor, szabad jobboldali Alkotókká.

Soha nincs késő. Még most is lehetne járni ezen a harmadik úton. A tisztelet útján. De ehhez mindenkinek le kell mondania gőgről, nagyképűségről, kirekesztésről, mindenkinek meg kell látnia, hogy mi az értékes, s mi a hitvány, senki nem hordozhatja tovább az érdekekből szőtt puttonyát, s kizárólag szakmai érvek mentén tárgyalni kell végre egy közös jövőről. Ebben a háborúban ugyanis végül mind elveszünk, dacra gőg és erő lesz a válasz, az erőre újabb gőg, s csakis újabb , megalázó, rossz csaták. Eresszük el azt, ami hitvány, s keressük meg a harmadik utat, a tisztelet útját. Másképp nem sikerülhet.

Pesty-Nagy Kati