Pokorny Lia a Qulisszának mesélt átélt szerelmekről, gyászról, mély barátságról és az újrakezdésről is. Lapszemle.
A Centrál Színházban látható önálló zenés estje, a LIAison, ami a szerelemről szól. A színésznő ennek kapcsán elárulta: “Nagyon védem a magánéletemet. Nem szeretem ezeket a nyilvánosság előtt megélni, bár nekem a szabadság is nagyon fontos a szerelemnél. Vannak olyan dolgok, amik szerintem csak két emberre tartoznak. Egy párkapcsolat a párra tartozik, az intimitás így tud megmaradni. Ha mindent a közösségi médiában vagy akár társaság előtt megélünk, akkor az sebezhetővé tud válni. Ha mindenkinek mindent elmondunk, elvész a dolgoknak az energiája.”
Azt is hozzátette:”Így is nagyon sok mindent tudok azért megosztani az emberekkel. Akárcsak a LIAisonban, ahol annyi mindent elmesélek anélkül, hogy kibeszélném az életemet, de azt, ahogy gondolkodom, meg tudom mutatni. Szerintem ezt meg lehet tartani nagyon ízlésesen is, hogy az ember úgy beszél a saját életéről, hogy mégsem az intimitásig adja ki önmagát. Meg kell tartani azt a kis teret, amit mindig meg tud őrizni, hiszen arra tud támaszkodni.”
Arról is faggatták, milyen az, amikor szerelmes: “A LIAisonban jó pár olyan szerelem van, amiket tényleg átéltem. Hála Istennek fejlődőképes vagyok. Fiatalkoromban a szélsőségeket éltem meg, csak a fent és a lent létezett. Azt gondoltam, hogy mindent meg kell élni és csak a nagyon nagy érzelmek mutatják a szerelmet. Ötven éves koromra rájöttem, hogy nem ettől lesz a szerelem valós.
Egy nagyon jó mondatot olvastam erről egyszer. Amíg az ember a másik felét keresi, addig ő maga nem egész. A keresésben van egy kétségbeesés, egy hihetetlen mohóság, egy fulladás, hogy valaki mentsen meg. Mutassa meg, hogy én szerethető vagyok. Amíg ebben a fulladásban keresem a másik felemet, addig csak egy ugyanilyen félemberrel találkozhatok, aki egy folyamatos játszmákkal akarja kicsikarni belőlem azt az érzést, amit magamnak sem tudok megadni. Aztán az ember eljut odáig, hogy egyedül is tudja élvezni, hogy ki ő.”
Az előadás elején bepillantást enged a saját szorongásaiba humorral átszőve, hogy mi is zajlik egy színpadon álló színésznő fejében, miközben játszik. A kérdésre, ez a valóság-e, úgy felelt:
“Ezek a gondolatok abszolút ott vannak fejemben. Nagyon áldott állapot, amikor a pillanatban jelen tudok lenni a színpadon. De vannak olyan napok, amikor bal lábbal kelek fel, bizonytalanabb vagyok, megy bennem egy másik monológ, mialatt énekelek és beszélek. A meditációhoz tudom hasonlítani a teljes jelenlétet a színpadon. De amikor az ember kellőképpen frusztrált, akkor előjönnek azok a bizonytalan gondolatok, hogy vajon miért nem nevet a közönség, esetleg unják? Gyorsítsak vagy lassítsak? (nevet) Pedig lehet, hogy élvezik, és a végén hatalmas tapsot kapunk, mégis ezeken a napokon a színész pánikol, ha más reakciókat kap a nézőtől, mint előző nap. Ilyenkor kell visszatérni a jelenléthez és átadni magam az előadásnak és nem a megfelelésnek. Volt egyszer egy LIAison előadás, ahol egy könnycseppem belefolyt a mikroportba, és egy egész dalon keresztül nem lehetett hallani a hangomat – amiről szerencsére én nem tudtam – és egyszer csak reccsent egy hatalmasat a hangfal, és újra teljes hangerővel szóltam. Volt olyan, amikor rossz versszakkal kezdtem el a dalt, és miközben énekeltem, rájöttem, hogy így nem fogom tudni végig csinálni. Kénytelen voltam megállni, és bevallani, hogy én ezt most elszúrtam és elölről kell kezdenem. És mivel az elején benne van ez a kis belső monológ, a nézők azt hitték, hogy ez így van benne az előadásban. Ha az ember mer esendő lenni, akkor minden megbocsátható.
Én egyre inkább abban a színházban hiszek, ami azt a bizonyos negyedik falat lebontja, és sokkal közvetlenebben szól a nézőkhöz, interaktívabb és nagyon őszinte. Minél több dolgot megmutatni minél egyszerűbben, humorral, (ön)iróniával és intimitással” – vallotta a színésznő.