Az alábbiakban a Kossuth- és Jászai Mari-díjas dramaturg, Radnóti Zsuzsa sorait közöljük a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye kapcsán. Írása elsőként a Népszavában jelent meg, alább egy némileg bővített változattal találkozhatnak.

Valamikor 2020 nyarán kezdődött, vagy talán még jóval előbb, az „őskorban”, amikor a Felsőoktatási törvény hatályba lépett, 2011-ben. 

Hosszú ideig a közvélemény erről a törvényről mit sem tudott. Némi sajtó- és médianyilvánosságot kapott ugyan, amikor 2019 nyarán a Corvinus Egyetem, majd utána – akkor még csak néhány, majd később egyre több – felsőoktatási intézmény a kormányzati hatalom célkeresztjébe került, méghozzá egyre gyorsulva. A modellváltásnak nevezett folyamat következményeként az állam sorra adta át az egyetemeket vagyonkezelői magánalapítványok kezébe, kormányközeli kuratóriumok vezetése alá. Ezzel a fordulattal megszűnt az egyetemek valódi (lassan egyébként is erősen szűkített) önállósága.

Bár több helyen nevüket vállalva tiltakoztak oktatók és professzorok helyenként kisebb hallgatói támogatásokkal, de ezek, mint a vízbe dobott kő hullámai elcsitultak. És aztán került sor a Színház-és Filmművészeti Egyetemre. 

Az erről szóló törvénytervezetet Semjén Zsolt nyújtotta be a Parlamentben az éjszaka mélyén, 2020. május 26-án, 23:44-kor. Akárcsak egy feszült drámában: néhány perccel éjfél előtt. Az ellenzék tiltakozása ellenére a törvénytervezetet természetesen elfogadták.

Ettől kezdve, amikor ennek a lépésnek az igazi drámai súlya és következménye világossá vált, és ennél az egyetlen egyetemnél látványosan berobbant, a történet magasabb fokozatba lépett. Az egyetem közössége nem fogadta el a felülről kinevezett kuratóriumot mint irányító szervet, és az eddigi látszólag zökkenőmentesen zajló hatalomátvétel, illetve hatalomátadás a közvélemény és a különböző médiák homlokterébe került. 

2020 júliusában pedig elindult egy nagyszabású történet, egy autonómiáért folyó harc, amely 2021. február 7- én záródott le, és amely hosszú távra sugározva, jelképessé vált napjaink túlságosan is csendes Magyarországán. Abban az országban, ahol egyetlen egyetemen sem következett be tömeges hallgatói ellenállás. 

A Színművészeti Egyetemnél is megkezdődött a már szokásossá váló folyamat: a kormányzat kinevezett egy öttagú kuratóriumot, csupa kormányközeli szimpatizánssal, miközben „elfelejtették” beválasztani azokat a köztiszteletben álló személyiségeket, akiket az egyetem képviselői javasoltak a kuratóriumba és a Felügyelő Bizottságba. Ez volt a hatalom hübrisze, a kezdőpont, amely az események menetét radikálisan megváltoztatta.

A hübrisz egy színházi kifejezés, amikor a dráma hőse gőgjében és magabiztosságában súlyos hibát, bűnt követ el, azt gondolja, hogy ő bármit megtehet. Itt és most ez volt a kormányzati hübrisz. Az egyetem hallgatói – legkiválóbb oktatóik nyílt támogatásával – ellenálltak a hatalmi döntésnek. A kormányzat viszont nem engedett, így megkezdődött a „szabadságharc”, egy messze hangzó, közösségi ellenállás.

Ez a 156 éves Színművészeti a magyar kultúra egyik legfontosabb, autonóm intézménye, szellemi központja. Nem csak egy a sok közül. Túlnyomórészt innen indultak el a modernkori színház-és filmművészet nagyjai, mesterei. Innen indult el nemzedékek sora kiemelkedő személyiségekkel, akiknek jelentős alkotásai felmutatták, megszólaltatták múltunk és jelenünk hiteles történéseit és valóságát, miközben továbbadták tudásukat, szellemiségüket tehetséges utódaiknak. És ők, a mostani tehetségesek napjainkban is követhették volna nagy elődeik útját.

A 2020 júliusában meginduló, több hónapig zajló tiltakozó akció műfaja a békés radikalizmus volt. Egy olyan eseménysor, amely az egész ország nyilvánossága előtt, helyenként a közönség bevonásával is zajlott. Szinte minden eltervezett esemény vagy improvizáció, mint egy grandiózus színházi előadás, folyamatosan a nagyközönség, a nagy nyilvánosság előtt történt: az utcán, a Vas utcai épületnél, az interneten, a mobiltelefonokon, a különböző médiák jelenlétében, napilapok hasábjain. Sőt belső megbeszéléseiket, vitáikat is gyakran felvették, és a nyilvánosság elé tárták. 

A júliusi-augusztusi tiltakozások után új szakasz következett. Az első ilyen magával ragadó, meghökkentően váratlan, igazi színpadi esemény volt, amikor 2020 szeptember 1-én a diákok blokád alá vonták, szimbolikusan is elfoglalták az egyetem épületét, és az új vezetőség tagjait nem engedték be az épületbe. Folytatásként szeptember 14-én, szintén felfokozott érzelmi állapotban kikiáltották a Tanköztársaságot. Majd sorjáztak tovább a látványos események: láthattuk, ahogy feldíszítik a Vas utcai épületet, az ikonikussá vált piros-fehér szalagokkal, így hozva létre egy nagyszabású díszlet-környezetet. Kitalálták, és megszervezték épületük őrzését. Heteken keresztül zajlott ez a szolidaritási akció, amikor a jelentkező „őrzők” a főbejárat fölötti homlokzatra kiálltak, mintegy a nyilvánosság előtt is „felvállalva” az épület őrzését. Találkozhattunk itt a diákokon kívül szolidáris kollégákkal, színészekkel, írókkal és ismeretlen szimpatizánsokkal; mindezt profi módon különleges kameraállásokkal, vágásokkal, megragadó érzelmi pillanatokat megörökítve. Októberben az Innovációs és Technológiai Minisztérium előtt szerveztek tüntetést, ahol számos országosan ismert művész szólalt fel. Hasonló impozáns, nagyformátumú esemény volt, amikor az Egyetemtől a Parlamentig ért az a sok ezres élőlánc, amelynek keretében át akarták adni’a „Szabad egyetemet!” című Chartát a kormányzatnak, amit azonban senki nem vett át, ám ez mindössze a megszokott hatalmi arrogancia volt. Eközben nem felejtették el dokumentálni azt a tragikomikus, lehangoló epizódot sem, amikor a hivatalosság által kijelölt új kancellárt a hallgatók nem engedték be a szalagokkal feldíszített épület főbejáratán.

Párhuzamosan a napi, látványosabb közösségi megmozdulásokkal, beláthattunk a gyakran idegölő, csendes hétköznapjaikba, az online órákra való készülődéseikbe a színfalak mögött. Vezető tanáraik pontosan megtartották az óráikat, így a diákok féléve érvényessé vált. Az órákra való felkészüléssel, a gondosan dokumentált óra „látogatásokkal” párhuzamosan egy különleges folyóiratot – egy elméleti munkát – is tető alá hoztak. Címe: Az utolsó szám, amelynek remekül szerkesztett anyagát másodéves dramaturg hallgatók állították össze, míg társaik pompás fotókkal, megragadóan látványos borítóval öltöztették fel a kiadványt, amelyben szépirodalmi és elméleti írások sorjáznak a volt és jelenlegi hallgatóktól, tanáraiktól, erről a „Rákóczi út-Vas utca-Szentkirályi utca varázsháromszögéről” (Upor László kifejezése).

Egy emlékezetes, lényeglátó beszélgetés is olvasható benne Németh Gábor tanárukkal, íróval, és Hadas Miklós szociológussal, aki már a modellváltás miatt mondott fel a Corvinuson. Az interjúban szó van társadalom jelenlegi passzív állapotáról, a többi egyetem szomorúan beszédes hallgatásáról, és a teljes Magyar Rektori Konferencia némaságáról, a szolidaritás hiányáról. Ezt az unikális példányt már a #Freeszfe nevén jegyzik, és idővel biztos nagy kincs lesz- a gyűjtők örömére.

Majd következik az ünnepi tömegtüntetés, mint egy nagyszabású szívszorító színi előadás, a történet megrázó csúcspontjaként. A több mint tízezer embert megmozgató, október 23-i tüntetés lázas előkészületei: a hallgatók csináltak, szerveztek mindent, a műsor lebonyolítását, a próbák irányítását is. Együttműködtek a rendőrökkel, a forgalomirányítókkal, a biztonságiakkal, és bizonyára szakemberek is segítették munkájukat. Láthattuk a lélegzetelállító drón felvételeket a tízezres embertömeggel teli nyílegyenes Rákóczi útról, és mögöttük, az égő fáklyák fényében, a képi totált lezárva, és szinte lebegve az alkonyatban az Erzsébet híd árnya. A hatalmas színpad pedig a sugárút másik végét zárta le az Uránia mozi előtt, ahol a fiatal zeneakadémisták alkotta zenekar a Himnuszt, az Egmond nyitányt játssza és a hallgatók Titkos egyetem című dalát. És pásztáz a kamera a felszólalók között, majd az embertömegen, és újra vissza, majd látjuk, hogy lassan fellazul a tömeg, újra indul a forgalom. De a levegőben valahogy ott marad a szabadság röpke, tünékeny reménye. 

És a nagy, emberi színjátéknak még nincs vége ezen a megrendítő csúcsponton. Következik a „kiűzetés”. A hallgatók maguk fogalmaztak így, mert az épületet végül önként hagyták el a járványhelyzetre való tekintettel. A küzdelemben megfáradt, reménytelen hangulatban távozó hallgatók a hátizsákjaikkal, szatyraikkal, koffereikkel innen és a kollégiumukból is távoztak, és hátramaradt a kihalt épületben a legendás Ódry Színpad és a másik, az ikonikussá vált játszóhelyük, a Padlás. Tanáraik, mestereik közül sokan mennek velük, kísérik őket további útjukon, hivatalosan is felmondva az új vezetésnek. 

De ez az öntörvényű, összekovácsolódott közösség nem ezzel a képpel akart búcsúzni se saját maga itteni múltjától, se az őket tisztelő, velük szolidáris, és mellettük kitartó közönségüktől. Kitalálták, megszervezték, és következett a Vas utcai épület, az Ódry Színpad és a Padlás temetése.

Egy megrendítő színjáték utolsó nagy pillanatai 2021 február 7-én. A bezárt, halott szemű Vas utcai bejárat, előtte a rengeteg piros-fehér virágcsokor a piros-fehér szalagokkal, koszorúkkal, rajta a búcsúzó szövegekkel, mint egy friss sír, és felette, a bejárati homlokzatról levert Ódry Színpad nevének üres helyével.

Vége egy nagy korszaknak, egyúttal vége a hosszú évtizedek magyar színi- és filmes kultúra utánpótlását nevelő közös otthonnak. 

Hatalmas szellemi potenciát sugároznak ezek a falak, amelyeket birtokba akartak venni az újonnan kinevezett kuratóriumi urak. De a szellemi erőt, a kisugárzást elvitték magukkal eddigi lakói, és a falak között maradt a néma csend.

Emlékeztetőül: Ez már a második egyetem, amelynek ellehetetlenítették a működését. Az első a CEU volt. És már szinte elfelejtettük: tavaly előtt leválasztották a MTA-ról a kutatóintézeti hálózatát, amely így, egy a kormány által létrehozott testület irányítása alá került, és ezentúl ez a testület szelektálhat a kutatási programok között. És további értékes szellemi műhelyek sorát szüntették meg szisztematikusan, köztük nagyhagyományú szerkesztőségeket a nyomtatott sajtó és internetes portálok területén. 

Jelen tudásunk szerint az egykori SZFE intézmény több részre szakadt. Szétszakadtak a közösségek, megszűntek a közös szakmai munkák, a nemzedéki kapcsolatok inspiráló lehetőségei, egymásra találásai. Ahogy az írás címében kölcsönvett József Attila verssora mondja: „ami van, széthull darabokra”. Több tanár még maradt az intézmény kötelékében, hogy végzős vagy éppen most kezdő osztálya érdekében folytassa az oktatást, voltak mások, elsősorban filmes diákok, akik csatlakoztak a hivatalosan felkínált új lehetőségekhez. 

De vannak azok, akik ezt az eddigi küzdelmet végigcsinálták, és akik nem akarnak tovább dolgozni az új tanári karral, az új tulajdonossal, az új szellemiséggel, ezért radikálisan más utat választottak, és Freeszfe Egyesület néven együtt maradnak. Hallgatók és a velük szolidáris tanáraik, mestereik, és így, együtt, új otthont keresnek. Első nekifutásra ez nem sikerült, mert a VII. kerületi Önkormányzat által felkínált épületről (mint egy abszurd drámában) kiderült, hogy az előző vezetésű Önkormányzat már odaígérte egy – szintén állandó épülettel nem rendelkező – kerületi zeneiskolának.

És ezek az új honfoglalók, a pillanatokig otthonuknak vélt épületről, amiről azt hitték, az övék, azonnal lemondtak a zeneiskola javára. És így, újra otthontalanok lettek, új helyet kereshetnek. De legalább ezzel a példaértékű gesztusukkal, nagyvonalú lemondásukkal – szinte az általuk tanult klasszikus színdarabok hőseivel azonosulva – fejezhetik be világjátékukat.

És most e nem mindennapi előadás-sorozat szereplői (mint egykoron a legendás kaposvári színház tagjai) úgy köszönnek el a színpadról és közönségüktől, hogy példájuk és teljesítményük beivódik majd a nagy közösségek emlékezetébe erkölcsi és művészi példaként. 

u.i. Remélhető, hogy ez a befejezés még nem a végszó, talán jöhet még valamiféle pozitív folytatása ennek a nagyszerű csapat- krónikának.