Rajkai Zoltán, a Katona József Színház tagja a 777blog.hu interjújában mesélt pályájáról, Istenhez való viszonyáról és arról, miként talált rá a saját útjára.

A teljes interjú a 777blog.hu oldalán olvasható.

Arról,szólva, mi az, amit csak a színházban tud megélni, máshol nem, Rajkai Zoltán elmondta:

„A színészet egy nagyon gazdag pálya – élményekben, tapasztalatban, megismerésben, felismerésben, és úgy egyáltalán az élet mindenféle területét érintően. Nem egy konkrét témába vagy feladatba vagyok beszorítva a munkámban, hanem egy-egy színdarab kapcsán mindenféle területekre elkalandozhatok. 

A másik, hogy a művészetek, de a színművészet különösen az élet teljességével foglalkozik, mindazzal, ami az életet átfogja: jellemek, karakterek, kapcsolatok, folyamatok, történetek. Mindezt nagyon változatosan, korokban, időben, térben: ez egy páratlan dolog. Annyira jó mondjuk a Poppea megkoronázása kapcsán foglalkozni az opera műfajával, egy ókori korszak embereivel, egy olyan karakterrel, akiről a történelmi tudásunk valamit elárul, de mégiscsak a jelenben kell megszemélyesíteni. Utána eltelik két hónap, és akkor hirtelen foglalkozunk mondjuk a Magányos emberek című darabbal, ahol pedig egészen más korszak egészen más embereinek a válságai és küzdelmei állnak a középpontban. Szóval a színház nagyon gazdag és változatos, ami óriási muníció.”

Azt is hozzátette, vannak olyan szerepek, amelyekkel nem küzd meg az ember annyira, nem tűnnek számára nagy feladatnak: „Látszólag kisujjból megoldja, olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, és aztán nagyon nagy siker lesz. És vannak olyan szerepek, amelyek meggyötrik, nagyon sokat dolgozik velük, úgy érzi, hogy határátlépés volt a saját alkotói pályáján is, és azoknak meg nem lesz meg az eredménye, azok nem annyira sikeresek.”

Rajkai Zoltán elárulta, a Mártírok című darab volt az egyetlen, amelyben kérésére nem játszott, mert a tartalma hívő keresztényként elfogadhatatlan volt számára.

„Régebben azt vallottam, hogy ahhoz, hogy az ember jó színész és igazán nagy művész legyen, mindenfélét meg kell tapasztalni, feszegetni kell a korlátait. Én valóban elkezdtem ezeket feszegetni: drog, nőügyek, társadalmi konvenciók megkérdőjelezése. Nem voltam egy nagy lázadó, de a szándékaimat tekintve elkezdtem deviáns lenni.

Ezek az elképzelt törekvések egyre lejjebb taszítottak, mert hiába történt meg velem valami, amiről beszélni jó volt, valójában a következményei egyre rosszabb állapotba sodortak lelkileg és fizikailag is. A belső feszültség is egyre nőtt bennem. Az akkori barátnőmmel – aki ma már a feleségem – a gimnáziumban jöttünk össze, egy nagyon tiszta és igazi szerelmi kapcsolat volt anno, és ez is bemocskolódott a művészi útkeresésben, elég nyomorult módon. Végül oda jutottam, hogy valahogy próbáljuk meg rendbe tenni a kapcsolatunkat. Tíz évig tartott ez az egész szakasz, és azt gondoltam, hogy ebből a lelki válságból meg problémahalmazból talán az lehet a megoldás, ha összeházasodunk. Elkezdtünk templomokat keresni, hogy hol legyen az esküvő. Mivel mindketten katolikusnak lettünk keresztelve, mindenféle katolikus templomba elmentünk, de csak mert szerettünk volna, hogy a szép díszlet meglegyen a nagy naphoz. 

A vége az lett, hogy kikötöttünk a Torockó téri református templomban, mert egy Nők Lapja-cikket mutatott nekem a menyasszonyom, hogy egy alkoholista házaspár hogyan gyógyult meg az alkoholizmusukból, hogy jött rendbe a kapcsolatuk. Nagyon meggyőző és szép történet volt, így megkerestük a Pasaréti Református Gyülekezetet, ahol Cseri Kálmán volt akkor a vezető lelkipásztor. Betévedtünk az ő istentiszteletére, amely rám nagyon nagy hatással volt. Összeállt bennem, hogy ez az egész útkeresés, a feszültségek, az ellentmondások a bűn következményei, pedig akkor még nem is ismertem ilyen fogalmakat” – fejtette ki Rajkai Zoltán.