A magyar filmművészet talán legeurópaibb moziarca, a hazai színháztörténet leghosszabb ideig – 31 évig – működő színigazgatója. Apafigura és elveszett filosz, polgári írók hiteles megszólaltatója. A Nagymező utca 11, lánykori nevén Irodalmi Színpad pályakezdése óta folyamatosan jelen van az életében. Először egy Ádám Ottó rendezte Fehér Klára egyfelvonásosban lépett színpadra Mensáros Lászlóval, 1965-ben. Manapság szerepeket „halmoz”, a Radnóti két előadásában, a Vége című Bartis Attila darabban hat, az Álom luxuskivitelben-ben három karaktert formál meg. A Rózsavölgyi Szalonban önfeledten sztorizik gyerekkori barátjával, Jordán Tamással. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából egy különleges filmadaptációval köszönti Bálint Andrást a Radnóti társulata. Április 26-án az eSzínház felületén is debütál a Szabad lebegés- Variációk Bálint András Szerb Antal estjére, amely a Szerb Antal Száz verse önálló estjéből készült.
Jordán Tamással közös estetek, a Bálint+ Jordán=160 a Rózsavölgyi Szalonban humoros, ironikus színházi korrajz, afféle könnyed számvetés?
Az volt a szándék, hogy valami közös produkcióval álljunk elő. Végül abban maradtunk, hogy készítünk egy estet, amelyben személyes sztorikat is megosztunk magunkról, a barátságunkról. Hetvenkét éve ismerjük egymást Tamással. Magnóra vettük a beszélgetéseinket, leírtuk, majd megszerkesztettük. Lényegében egy színdarabot írtunk, dialógusokat, amelyek kapcsolódnak Molnár Ferenc írásaihoz. Nekem volt korábbról egy összegyűjtött Molnár- anyagom.
Többen mondták dicsérően, hogy nem lehet tudni, hol ér véget a Molnár szöveg és hol kezdődik a miénk. Magunkról akartunk beszélni, a barátságunkról, a színházmániánkról, a hasonlóságainkról, a különbözőségeinkről.
Nyolcvan év súlya helyett, mintha nyolcvan év játékossága, könnyedsége jellemezne…
Márai minden születésnapján írt valami szellemességet. A nyolcvanadikra azt írta, hogy hetvenkedni még lehet, nyolcvankodni már nem. Az egyik Márai estemben is szerepelt ez a mondat. Tamással hasonlóak vagyunk abban, hogy mindketten szeretünk ironizálni,van öniróniánk, humorérzékünk.
Hét éve felhagytál a színházigazgatással. Felszabadultabb vagy azóta?
Az igazgatás mégiscsak bizonyos korlátokat szab az embernek. Másokkal törődik, nem annyira magával. Most kevésbé törődöm másokkal, többet magammal. Okom is van rá, hiszen enyhébb nyavalyák gyötörnek, de ez természetes az én koromban.
Harmincegy évig vezetted a Radnótit. Azért nem álltál fel előbb, mert nem volt jelölt, akinek jó szívvel átadtad volna a stafétabotot?
Egyes vélemények szerint abbahagyhattam volna az igazgatást korábban. Az utolsó két- három évben több sikertelen produkció jött létre. A kíváncsiság, a rugalmasság is csökkent bennem. Ismerős volt már minden deszka, lépcsőfok, öltözőkilincs. Ugyanakkor elmondhatom, hogy sok társulatom volt, a tagok folyamatosan cserélődtek. Néhány alapember megmaradt a titkárságon, a műszakban, csodálatos kellékes, öltöztető, hangtechnikus, színpadmester kollégák.
Elévülhetetlen érdemed, hogy a poros Irodalmi Színpadból sikerült létrehoznod a főváros egyik legizgalmasabb színházi műhelyét, a budapesti értelmiség szellemi találkozóhelyét. A Radnóti Színház hozzájárult a kulturális rendszerváltáshoz- még a politikai rendszerváltás előtt…
Mindig is volt bennem közéleti érdeklődés, társadalmi kíváncsiság. A Szóváltás című vitaest- sorozat képviselte ezt a változás fontos éveiben, 1986 és ’89 között. Ilyen értelemben szándékomban állt fontos hellyé tenni a Radnótit azon túl, hogy polgári művészszínházat akartam létrehozni. Akkoriban a polgár, polgári szitokszónak számított. A kíváncsi, a gondolkodó értelmiség színházának szántam a Radnótit. A Várkonyi Zoltán- Apáthi Imre -féle Művész Színház volt előttem egyfajta ideálként, amelyik 1946 és 49 között működött a mostani Újszínház helyén. Sokat olvastam róla, ráadásul jóban voltam Várkonyi özvegyével, Szemere Verával, aki mindig nézett és dicsért bennünket a Radnótin.
Kováts Adél fiatal, pályakezdő alkotókkal, zömében aktuális társadalmi- közéleti problémákra reagáló előadásokat tűz műsorra. Mennyire felel meg az ízlésednek a Radnóti új vonulata?
Adélnak anno én vetettem fel, hogy folytassa az igazgatást, majd úgy döntött, hogy megpályázza a Radnótit. Természetesen támogattam a pályázatát. Keres Emil híres mondásához tartom magam, miszerint az anyósülésről az ember nem vezet.
Tőle hallottam, amikor időnként beszámoltam neki a színházról. Adél néha megkérdezi a véleményemet, igyekszem válaszolni rá. Ez most egy más korszak, más felállás, de az én igazgatásom alatt is folytattunk politikus színházat, társadalmi témákkal. George Tabori és Térey János darabjai, az orosz klasszikusok mindig a máról szóltak, de Móricz Rokonok-ja is megszólalt. Játszottunk Kárpáti Pétert, Szálinger Balázst, Bereményit, Márton Lászlót.
Maradtál állandó társulati tag, de azért nem vállalod túl magad…
Furcsa módon mostanában nagy kiállítású darabokat is játszik a színház, ami azt jelenti, hogy egy színészre több szerep is jut. Élvezem,örömmel veszem, hogy a Végében hat karaktert játszom, az Álom luxuskivitelben-ben pedig hármat.
A fő csapásirányod évtizedek óta az önálló estek- Szép Ernőtől Heltain át Aranyig, Radnótitól Márain át legutóbb Szerb Antalig. A legtöbb színész ódzkodik attól, hogy egyedül álljon színpadra. Nálad ez alkat, mondanivaló kérdése?
Az irodalmi estek műfaja a színészetem egyik terméke, eredménye. Lassan ötven éve végigkísérik a pályámat. Első önálló estemet még 1967-ben pécsi színész koromban készítettem. Magamról beszélek mindig, a játékos, mélabús Szép Ernő, a szigorú, tanáros, etikus Babits, a bölcs humorú Heltai, a gőgös Márai, a hipochonder Arany János mind én vagyok.
Legutóbbi ested Szerb Antal köré épül. Miben ismersz magadra általa?
A költészet hatalmát, erejét szólaltatom meg a Száz vers c. estemen, aminek a címe versfordításokat takar. Rilkétől Verlaine-ig, Assisi Szent Ferenctől Shelley-ig a Száz vers kötetben szereplő versek hangzanak el. Szerb Antal alakja is felmerül természetesen, a játékos tanár, a szórakoztató, művelt, szerény bölcsész. Egy ember a XX. századból, egy zsidó származású katolizált költő, akit agyonvertek Balfon.
Alapvetően a költészet szépségéről, hasznosságáról, az irodalom fontosságáról, a műveltségről beszélek Szerb Antal által.
A műveltség, a kultúra manapság háttérbe szorul, a politikusok, a celebek váltak főszereplőkké. Mennyire szűrődik be a világodba az értékrend folyamatos eltorzulása?
Régimódi úriember vagyok, egy korábbi korból jövök, kíváncsian és elborzadva
figyelem a világot. A bunkóság, a műveletlenség terrorja nyilván felsőbb szintről is fakad, ugyanakkor világjelenség. Régen a színészek nevét jegyezték meg, ma a napi sorozatok szerepeinek a nevét. A finomabb ízlés, a műveltség kétségkívül hátrébb szorult. A Jordánnal közös estünkön hülyéskedünk azon, hogy az influenszerről sokáig azt hittem, hogy egy rövid lefolyású influenza, a celebről meg azt, hogy valami hosszú hatású C-vitamin.
Kivetted a részed a magyar filmművészet egyik legizgalmasabb korszakából. Az Álmodozások korával Szabó István filmes alteregójaként emlegettek, Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Kovács András kedvelt színésze lettél, többnyire tépelődő, nyugtalan értelmiségi szerepkörben….
Poénként szoktam emlegetni, hogy eljátszottam vagy kétszáz színházi szerepet hatvan év alatt, voltam színigazgató, tanár, rendező, de életem végéig a Szerelmesfilm Jancsikája maradok.
A 70-es évek egyfajta aranykora volt a magyar filmművészetnek. Évente legalább egy filmfőszerepet játszottam, gyakran szerepeltem külföldi filmekben is. A Trotta című nyugat-német film főhőseként a cannes-i filmfesztivál vörös szőnyegén is végigvonultam. Akkoriban, mi színészek, még számítottunk, fontosak voltunk.
Nem okozott szakmai sértettséget, hogy míg a moziban sztároltak, addig a színpadi karrieredben inkább másodhegedűsnek számítottál, különösen a Madách Színház-i évek alatt?
Hullámhegyek és hullámvölgyek váltakoztak a pályámon. Nem egy üstököskarrier az enyém. Azért játszottam Ibsent, Shaw-t, volt dolgom a Madáchban, de nem rólam szólt a színház. Filmszínésznek tartottak inkább, színházilag kevésbé voltam sikeres. Amikor hiányérzetem támadt, elszerződtem a Madáchból a Mafilm társulatához szabadúszónak. Ahhoz a kvázi társulathoz olyanok tartoztak, mint Törőcsik Mari, Garas Dezső, Kálmán György, Bujtor István vagy Madaras József.
Kétszer is „megkísértett” a Nemzeti színház főigazgatói pozíciója. 1997-ben közel egy évre elnyerted a színház vezetését nyílt pályázaton, 2002-ben felmerült, hogy közösen pályáztok Jordán Tamással. A kudarc kategóriába sorolod a Nemzetis kalandot?
A Horn- kormány idején tíz magyar színházigazgatót kértek fel az akkor még az Erzsébet térre tervezett Nemzeti megpályázására. Zsámbékitól Kerényin át Martonig, Schwajdától Székely Gáboron át Tompa Gáborig, nagyjából mind ötven körül voltunk, aránylag jó korban, színházvezetői tapasztalatokkal a hátunk mögött. Nagyon vonzónak látszott az Erzsébet téri épület esztétikája, belső elrendezése. Jártuk Európát, néztük a kinti nemzeti színházakat. Akkoriban még úgy tűnt, lehet olyan Nemzetit csinálni, ahol nem a jelző a fontos, hanem maga a színház. Csalódott voltam, amikor egy politikai döntéssel eltörölték az eredeti tervet, ami egy korszerű színházépület lett volna, mobil színpaddal. És építettek helyette egy másikat, ami véleményem szerint csúnya, két „apró” problémával: nem jó az akusztikája és nem minden helyről látni a színpadot. A 2002-es kormányváltáskor, Schwajda lemondása után, Jordán ötlete volt, hogy pályázzuk meg együtt a Nemzetit.
Én vittem volna a hagyományos színházi vonalat, Tamás meg a Merlin Színházbeli, általam zsákban futásnak, lepényvesének nevezett kísérleti vonalat. Végül nem akartam, mert beláttam, hogy a Nemzeti igazgatói posztja politikai pozíció, megállás nélkül politikai támadásnak vagy kitéve, és ez nálunk így megy, lassan százhatvan éve.
Óvatosságból, konfliktuskerülésből nem nyilvánulsz meg szinte soha sem színházszakmai, sem egyéb kultúrpolitikai kérdésekben?
Színházigazgatóként még óvatosabb voltam, körültekintőnek kellett lenni. Már nem igazán hiszek a tüntetésekben, de nem is nagyon kíváncsiak rám. Utoljára a migrációs törvény elleni demonstráción léptem fel, József Attila Levegőt című versét mondtam. Egyik oldal tribünjére sem ültem ki. 1990-ben a négyigenes népszavazás egyik arca voltam, a Demokratikus Charta tüntetésén is részt vettem.
A színházi szakmát is begyűrűzték a különféle hatalmi és szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyek. A Radnóti falait elkerülték a hasonló esetek?
Magamról tudok beszélni ennek kapcsán. Világéletemben úrifiú voltam, és maradtam. Évekig tanítottam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, több esetben szerződtettem a Radnótiba a tanítványaimat, köztük gyönyörű, fiatal színésznőket. Mindig is szerettem a tehetséges, szép színésznőket. Hosszú felsorolásba kezdhetnék, ki mindenki fordult meg közülük a Radnótiban: Kováts Adél, Hámori Gabi, Petrik Andrea, Takács Kati, Tóth Ildikó, Kerekes Éva, Gubás Gabi, Schell Judit, Nagy- Kálózy Eszter.
Azt vallom, hogy tisztességesnek kell lenni. Nem szabad visszaélni a hatalommal. De hát a rendező olykor kiabál, az igazgató szerepet oszt, gázsit emel, valakit szerződtet, másvalakit elbocsát. Működik az ízlés, a minőségi gondolkodás. Lehetőség szerint európai módon, felvilágosultan, megértően, empatikusan kell viselkedni. Igyekeztem mindig tisztelni azokat, akik a beosztottjaim voltak, legyen szó színészekről, műszakról, titkárságról.
Nem szereted ünnepeltetni magad. Születésnapi meglepetésként vár a Szerb Antal ested e Színházas változata, amelynek rendezője a feleséged, Deák Krisztina, az operatőre pedig a fiad, Bálint Dániel.
Krisztina ismer engem a legjobban. Nem főfoglalkozásban rendez önálló esteket, de ha megkérdezem, van-e kedve hozzá, általában igent mond, sokat segít. A csodálatos animátor, Hertelendi Amanda munkája is említést érdemel ebben a közel egy órás filmben. Még nem láttam a végeredményt. A színházban valamire készülnek, időnként sugdolóznak, nem néznek a szemembe. Könyörögtem, hogy szűkkörű ünneplés legyen!
Szerző: Szentgyörgyi Rita
Színház Online