Sikeres évadot zárt a Vígszínház egy rendkívüli időszakban – így összegzett nemrég a Kossuth-díjas Rudolf Péter színész-rendező. Direktorként még tanul, minden pillanatban és mindenkitől, aki szembejön a folyosón. Szijjártó Gabriella kérdezte a Szabad Földben.
Arról szólva, hogy Eszenyi Enikő lemondása után, múltból örökölt érzékeny és fájdalmas helyzetekkel terhelve, ráadásul a pandémia kezdetekor kezdett el dolgozni a színházban, Rudolf Péter úgy fogalmazott:
“Szerintem stabil belső béke kell leginkább, hogy az ember egy ilyen nehéz helyzetben csak az adott feladatra koncentráljon. Nyilván szorongva léptem be – az nem is lett volna normális, ha nincs bennem szorongás -, de számomra is meglepő természetességként éltem meg, hogy visszatértem ahhoz a színházhoz, ahova a diploma után leszerződtem és aminek 15 évig tagja voltam.”
Rudolf Péter szerint az empátia és a következetesség bizonyult a legfontosabb tulajdonságnak: “Feladatnak pedig a kiszámíthatóság megteremtése és a hosszú távú gondolkodás a legnehezebb a mai napig.”
A kérdésre, hogyan jellemezné a Rudolf Péter vezette teátrumot, elárulta:
“Az üres színház nem színház. A Vígszínház pedig nagy színház, még üresebbnek látszik, ha csak lézengenek a nézőtéren. Alaptétel, hogy sokszínű programot kell kínálnunk, amivel sokféle és nagyszámú nézőt tudunk megszólítani. Egyszerre kell hagyományőrzőnek és jelen idejűnek lenni. A színháznak ugyanis nem szabad kiszakadnia abból a világból, amelyikhez és amelyikről szól: nekünk arról kell beszélni, ami minket körülvesz, ráadásul szórakoztatóan. Szórakozásnak tekintem a katarzis minden formáját. Minden a létrehozók összetettségétől és a befogadó nyitottságától függ. A számok alapján úgy néz ki, eddig jól tettünk a dolgunkat. Rendkívül sikeres évadot zártunk: a három játszóhelyünk összlátogatottsága majdnem 97 százalékos volt, mintegy 340 ezer néző váltott jegyet az évad 543 előadására.”
Azt is hozzátette: “Mindig mindenhez kell kuriózum: vagy a címnek, vagy a szereposztásnak, vagy a rendezőnek, vagy a színre állítás hogyanjának vonzónak kell lennie. Például amikor felkértük David Doiasvili grúz rendezőt Közép-Európa sokadik Sirály-előadására, pontosan tudtuk, nemcsak lefújja majd a port a Csehov-darabról, hanem közben olyan orkánt csinál, hogy expresszív előadásáról hosszan beszél majd a néző a fodrásznál meg a mellette ülőnek az irodában. A legfontosabb marketing ugyanis maga a közönség, vagyis a szájhagyomány.”
Úgy fogalmazott korábban, hogy a színháznak a világunkról kell szólnia, ez bizony érzékeny terület lehet, a politika határán innen vagy túl. Arról, hogy mennyire kell vigyáznia igazgatóként arra, nehogy valahová besorolják a színházat, úgy nyilatkozott:
“Én nem vigyázok. Én így gondolkodom. Ha elkezdek vigyázni, akkor az már nem én vagyok. Úgyhogy inkább nem taktikázom. Szerintem a színháznak mindenkor az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel. Ha ezek a kérdések valakiknek kellemetlenek, akkor is föl kell tenni. Az igazán jó előadások nem felkiáltójelesek, hanem kérdőjelesek. Akkor működik jól egy színház, ha a nézőkkel együtt gondolkodunk: az előadással nem toljuk az arcukba demagóg módon vagy didaktikusan, hogy mit gondolunk mi, és azt gondolják ők is, hanem hagyjuk, hogy bejárjanak egy érzelmi-értelmezési utat. Kíváncsinak kell lenni, talán ez a leglényegesebb mindkét oldalon. Összefoglalva: nem kell, hogy lavírozzak, mert egyszerűen a Vígszínház alkatának megfelel az én alkatom, és egyébként is, a Víg elég nagy hajó ahhoz, hogy haladjon előre a maga logikája mentén immár 127 éve.”
A teljes interjú itt olvasható:
Szabad Föld 2023.07.14 – 7. oldal