A Vígben kialakult helyzetről, terveiről, a szakma megosztottságáról, a politika befolyásáról kérdezte Rudolf Pétert a Magyar Narancs.

Arról szólva, hogy jövő év végéig nevezte ki a Fővárosi Közgyűlés a Vígszínház élére, Rudolf Péter elmondta: „Szögezzük le, hogy az ember nem ilyen körülmények között akar igazgató lenni. Ezt az előzményekre értem. A kinevezésem nem ideiglenes vezetői szerep. Másfél év. Ez nem feltétlenül üzenet. Ha bármilyen okból visszakozom, annak beláthatatlan következményei lettek volna a társulat vagy éppen a színház jövőjére nézve. (…) Másfél év múlva lesz egy újratervezési esély. Ha pedig nekem annyi adatik meg, hogy másfél évig vagyok a Vígszínház igazgatója, akkor ennyi volt a dolgom, de nem ezzel számolok”.

A kérdésre, kell-e bizonyítania ez alatt a másfél év alatt, azt felelte: „Mindenképp kell bizonyítanom, magamnak is, de mindenki tudja, mire elég ez az idő, különösen így, a vírushelyzet közepette. A pályázatomat komolyan gondoltam. Minden mondata sorvezető számomra, és ezen logika szerint igyekszem működni.”

Arról, hogy mit gondol a pályázat során kialakult helyzetről, miszerint Eszenyi Enikő ellen különböző vádakat fogalmaztak meg arról, miként élt vissza a hatalmával, elmondta: „Zavarban vagyok. Eszenyi Enikővel a kommunikációnk végig nagyon professzionálisan zajlott – és ez számomra fontos volt. Minket nagyon sok minden köt össze a múltból (évfolyamtársak voltak a Színművészetin, egyszerre indult vígszínházbeli pályájuk – C. D.), de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének terveim a Vígszínházzal. Más dolog az ifjúságunk, és más ez. Nehezen rakom össze a történteket. Nem éltem át együtt a társulattal az elmúlt éveket. Hogy sok fájdalom gyűlt össze, azt érzékelem. Több, mint hittem. Ebben a helyzetben is azt gondolom, amit az összes ilyen jellegű ügy alkalmával, már Marton tanár úr vagy Gothár Péter esete kapcsán is elmondtam, amiért – mondhatjuk úgy – lobbizom is. Egy színészkamarában működő etikai bizottság lehetne az a fórum, ahová még a nagy nyilvánosság előtt bárki fordulhatna a problémájával. (…) Ezekről az ügyekről az ügynöktörvénnyel kapcsolatos kérdések jutnak eszembe. Mindegyik ügy más és más. Nem lehet mindent egy kalap alá venni.”

Úgy fogalmazott a kinevezése után, hogy túl sok a fájdalom és az indulat, ami felszínre tört. Erről szólva kifejtette: „Egy közös színházi szervezet lehet a megoldás. Több közünk kell, hogy legyen egymáshoz, mint bármilyen politikai erőhöz. (…) Nagyon nehezen viselem a megosztottságot. Alkatomból adódóan sok barátom van, és nem érdekel, ki mit ír alá, miért tüntet vagy hova szavaz. Dumáljuk meg, ki mit gondol, és persze én is imádok érvelni és vitatkozni. Aztán lépjünk. Az ügyek nem feketék vagy fehérek, senki ne higgye, hogy nincs számos igazság az egyik és a másik oldalon is. Tudom, hogy sokak számára egzisztenciális kérdéssé vált, hogy mit gondol egy-egy ügyről, de számomra nem vált azzá. Ebben a szerencsének is van szerepe. Ugyanazt mondom évek óta, dögunalom vagyok. És közben próbálom leszoktatni magam arról, hogy bíróként funkcionáljak. (…) Az egész létezésünkkel az a legnagyobb bajom, hogy hagyta magát a szakmám, a magyar értelmiség ebbe a táborosdiba belesodródni.”

A felvetésre, tudja-e a politikai befolyását kamatoztatni, úgy reagált: „Megtisztelő feltételezés, hogy nekem politikai befolyásom van. Eddig nem érzékeltem. Nyilván színházigazgatóként egy erősebb helyzetbe kerültem, nagyobb felelősséggel, de hatvanévesen a mondataim súlyát nem a pozícióm adja, hanem – ha van – a hitelességem. (…) Igen, valamikor a 90-es években – hisz’ nyilván erre vonatkozik a kérdés – Orbán Viktorral is fociztam a Vasas-pályán a színészválogatott edzésén. És ebből egy egész élet történetét össze lehet rakni… Teljesen abszurd. Valószínűleg azokat izgatja ez a kérdés, akiknek nincs fantáziájuk arról, hogy az ember a hatalom közelében nem csapott vállal kuncsorog.”

Aláírta azt a nyílt levelet, amelyben azt kérték, hogy Semjén Zsolt vonja vissza a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról szóló törvénytervezetet, Palkovics László pedig kezdjen érdemi tárgyalásokat.

„(…) Az intézmény múltja, súlya megköveteli a tárgyalást, egyeztetést arról, hogy mi történjen. Azt gondolom magam is, hogy belterjes az intézmény, hogy lehetne színesebb. Amikor odajártam, a teljes magyar színházi életet lefedte az osztályt indítók kara. Csak abban hiszek, hogy leülnek az emberek és tárgyalnak. Ez hosszú idő. A demokrácia időigényes” – nyilatkozta Rudolf Péter.

A teljes interjút a Magyar Narancsban olvashatja.