A Deszkavízió 10+1 kérdéses sorozatában olyan kulisszatitkokra derül fény hétről hétre, amelyeket mindig is tudni akartunk a színészekről, de soha nem kérdezte meg még senki. Ezúttal a Vígszínház színésznője, Rudolf Szonja válaszolt.
A teljes interjú ITT olvasható.
A kérésre, meséljen el egy emléket, ami élesen megmaradt a felvételiről, Rudolf Szonja elárulta: “Az egyhetes „együttélés” után, amikor csoportokban kell dolgozni, még van egy utolsó megmérettetés. (…) Amikor elérkezett a pillanat, elindultam az akkor hatalmasnak tűnő színpadra a harmonikámmal a hátamon. (…) Éreztem, hogy teljesen kimerült vagyok, és annyira izgulok, hogy valószínűleg kudarcot vallanék vele, úgyhogy inkább elrejtettem a hangszerem a takarásban. Ha jól emlékszem akkor is a Lila akácból kérték tőlem a Tóth Manci-monológot, ahogy az előtte lévő két rostán is. Belekezdtem, de nem ment jól, ezért a tanárok megkértek az ötödévesek közül egy fiút, hogy álljon be hozzám Palinak. Ő volt ifj. Vidnyánszky Attila, aki már a másodrostán is segített nekem. Improvizáltunk egyet, össze-vissza futottunk fel és alá a színpadon, míg végül el is felejtettem izgulni. Felszabadultnak éreztem magam. Utána még elmondtam egy Pilinszky verset, majd megkértek, hogy kezdjek bele Margaret monológjába a Macska a forró bádogtetőn című darabból. Lefagytam. Valaki lent az öltözőben mesélte, hogy valószínűleg egy régebbi repertoár lista lehet a felvételiztetők előtt, úgyhogy aki azon változtatott, most lehet bajban lesz. Legalább egy hónap eltelt azóta, hogy utoljára ránéztem arra a szövegre, én pedig amilyen hamar képes vagyok megtanulni valamit, olyan hamar el is tudom felejteni azt. Akkor valami mégis megsegített – talán az adrenalin – és csak úgy jött a szöveg magától.”
“Az egyik vizsga utáni értékelésen mondták, hogy hajlamos vagyok a színpadon sajnálni magam. Azt a néző megteszi, ha szeretné, de én soha ne sajnáljam magam. Ez egy elég fontos útravaló volt nekem. Főleg, ha visszaolvasom a felvételi emlékem, azt hiszem ez a mondat még inkább értelmet nyer. (…) Egyelőre azt érzem, hogy tanulok és figyelek, mintha még mindig az iskolában lennék. Olyan volt már, hogy úgy éreztem jó úton vagyok, ahhoz, hogy azt csináljam, amit szeretnék” – fogalmazott Rudolf Szonja.