A szép, fiatal színésznő, Rudolf Szonja szerint előfordul, hogy zökkenőmentesen jön létre az anya-lánya összhang, ami ritka kincs. A Nők Lapja kérdezte.

„Régóta tudom, hogy apa szemével figyelem a világot, de anyura hasonlít a testalkatom, a befelé forduló, introvertált személyiségem… Feltehetően azért választottuk mindketten a színészetet, mert a magánéletben biztonságos környezetre van szükségünk ahhoz, hogy elengedjük magunkat, a színpadon viszont jóval többet merünk megmutatni önmagunkból – nagyon szeretem őt nézni, ha játszik! -, hiszen más sorsába bújhatunk, ami vakmerőbbé tesz. A színházban és a szinkronban is hallottam többektől, hogy elképednek a gesztusaink azonosságától. Elárulom neked, sokat nevettünk már anyuval a „tükörbe néző fejünkön”. Leülünk a tükrünk elé, ösztönösen beállítjuk a szánkat „kacsacsőrösre”, amit nem veszünk észre önmagunkon” – mesélte Rudolf Szonja.

Arról szólva, mennyire volt könnyű vele kamaszként, elárulta: „Nem produkáltam nagy lázadásokat, elég jól tanultam, alkalmazkodó, gátlásos gyerek voltam. Később persze akadtak időszakaim, amikor sünivé alakultam. Néha magam sem tudtam, miért szúrok, de nem akartam, hogy hozzám szóljanak, az volt a célom, hagyjanak békén. Apróbb veszekedések előfordultak anyuval, de komoly konfliktusra nem emlékszem. Lehet, hogy unalmas a „jókislányságom”, de tényleg nem ittam, nem buliztam, így sok mindenre jutott időm. Fociztam, karatéztam, úsztam, zongoráztam, írtam – csodálatos szabadság történeteket teremteni -, fotóztam, nyolc évig vívtam, a Budapesti Kortárstánc Főiskolára jártam, az utóbbi kettőt különösen szerettem. Fegyelemre, összpontosításra neveltek, és felszabadítottak. Eközben otthon folyamatosan beszélgettünk!”

Mégis meglepte őket, hogy a Színművészetire jelentkezett: „Mert sokáig nem akartam a példájukat követni, de akkoriban rájöttem, hogy azt a sok mindent, amit magamba szívtam, a színpadon tudom leginkább hasznosítani. Fegyelmezetten vették tudomásul a szokásos zárkózottságomat, elfogadták, hogy sokáig nem mutatom meg nekik, mit viszek a felvételire, hagyták, hogy a magam útját járjam. (…) Anyának meséltem a szerelmeimről – óvodáskoromtól -, amikor kisiskolásként Harry Potterért rajongtam, segített, hogy levelet írjak neki angolul. Mindig elmondta a véleményét, de soha nem volt kategorikus. Amikor véget ért egy két és fél éves kapcsolatom, sokat beszélgettünk, amikor színházi viharokról vagy arról meséltem, mennyire nehezen tudom feldolgozni Marton László történetét, aki kiváló tanárom volt az egyetemen, józanul reagált. Apa a Vígszínház igazgatója lett, ahol én már egy éve játszottam, mire anya kettőnkre bízta a döntést, maradok-e” – fejtette ki a színésznő.

A teljes interjút a Nők Lapjában olvashatják.

Forrás: Nők Lapja 2021.02.24 – 58,59,60. oldal