December 8-án mutatták be a Miskolci Nemzeti Színházban Arthur Miller A salemi boszorkányok című műve alapján A szálemiek című előadást, melynek alcíméből – hisztéria két részben – is sejthető: Rusznyák Gábor ismét valami különlegesre készül a miskolci társulattal.

„Arthur Miller eredetije magyarra fordítva „Olvasztótégely”, amely nem feltétlenül enged arra következtetni, hogy a darab „boszorkányokról” szól. De hát A salemi boszorkányok nem is igazán a „boszorkányokról”, hanem magukról a szálemiekről szól, ahogyan Rusznyák Gábor verziójának címe is jelöli.  – Az eredeti angol „The Crucible” valóban olvasztótégelyt jelent… ami itt Miskolcon, – egy valamikori kohó szomszédságában – nem is annyira elvont fogalom, de semmiképpen nem egy jó cím – már egy színházi előadás számára.

A darab ismeretében bátran kijelenthető az is, hogy a szerzőt nem igazán a vasgyártás munkafolyamata ihlette, sokkalta inkább valami olyasmi, hogy hogyan olvaszt egyéneket, individuumokat egyneművé a közös ellenség-kép, a gyűlölet vagy éppen a félelem. Hubay Miklós „A Salemi boszorkányok”-két fordította, s ez benne is van erősen a színházi köztudatban. (Bár ez a cím nekem olyan jellegű magyarosítás, mint amikor az Alient „Nyolcadik utas a halál”-ként adták a magyar mozik). A jó címeket igazából már elhasználták az átíró „elődeim”, Mohácsi János az „Istenítélet”-et, Tasnádi István pedig a „Megszállottak”-at… De mivel ez is egy saját verzió, s ezt valamiképpen szerettem is volna jelezni, hosszas keresgélés után ez lett, ami lett. Aki megnézi az előadást, talán megérti, hogy miért” – magyarázza Rusznyák Gábor rendező.

Hozzáteszi, ez a darab nem a boszorkányokról szól, hisz nincs benne egyetlen „igazi” boszorkány sem. – Sokkalta inkább arról szól, hogy hogyan működik a tömegpszichózis.

Ez egy közösség története. Egy falué. Ami lehetne akár egy magyar falu is.  Arthur Miller az ’50-es évek baloldali fordulattól rettegő Amerikájában fogalmazta meg ezt a történetet. Egy olyan Amerikában, ahol „komcsi-fóbia” tombolt és az listázott, megbélyegzett és ellehetetlenített számtalan művészt, tudóst vagy épp hétköznapi embert.

„A mi jelen időnkben is vannak ilyen listák, vannak a félelmeinkre építő, az azt kihasználó s felhasználó fizetett vagy meggyőződéses manipulátorok, akik mestereségesen fenntartják ezt az állandó feszültséget, ami megoszt és szétzilál bennünket. Egy olyan média-szutyokban, egy olyan hangzavarban éljük a mindennapjainkat, ahol bármikor bárkire rá lehet fogni bármit. Tények és valódiság nélkül. Hivatkozva istenre, törvényre, hazára, életre. Vélemény-igazság van. S aki megvédené magát, az magyarázkodni kényszerül, és ezáltal rögtön gyanúsan bűnös. Ez messziről nézve érdekcsoportok harca és küzdelme, de közelebbről szemlélve hatalomvágyat, kicsinyes bosszút, haszonlesést, néhol valódi hitet, szenvedélyt találunk, akárcsak Salemben a boszorkányperek idején. Minden tömeg emberekből áll. Egy angol filozófus sokat idézett gondolata az, hogy „a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak”. Azt hiszem, ebből a fajta tétlenségből számtalan, az emberi lelket megmérgező dolog ered, többek közt a cinkosság, a meghunyászkodás, az igazodás vagy a közöny. Erről, ezekről szól nekem ez a darab. Meg persze a szerelem pusztító erejéről” – részletezi a rendező.

„Az előadás látványvilága erős kontrasztokkal dolgozik: hatalmas, hófehér díszletben (Khell Zsolt Jászai-díjas díszlettervező), fekete jelmezekbe bújtatott szereplők (jelmeztervező: Tihanyi Ildi), kiegészítve jó néhány kreatív ötlettel, mely a rendező előadásaiban olyannyira jellegzetes. – Van úgy, hogy egy díszlet hipp-hopp kipattan az alkotók fejéből, és van, hogy sok-sok kacskaringón keresztül jutunk el a végeredményhez. Van, hogy az ember teljesen rábízza magát a tervezőjére, és van, hogy egy kész koncepciót akar realizálni, s e kettő között ott van a megannyi átmenet és árnyalat. Jelen esteben voltak kiindulási pontok.

Például az, hogy ez egy falusi, paraszti világ lesz vagy kell, hogy legyen. Aztán elindultunk Zsolttal egy irányba, ami zsákutcának bizonyult vagy inkább én megijedtem, hogy csak ismételni fogok valamit, ami már megtörtént, s akkor, azt hiszem, én álltam elő a döntött imaház és a fehér verzió ötletével, amihez szinte rögtön társult Ildi a fekete-fehér ruhákból elinduló, s abból némiképpen színesedő jelmezekkel. De ez igazából nem érdekes. A végeredmény az. Már ha az” – zárja szavait szerényen Rusznyák Gábor.

Alkotók és szereposztás itt.

Fotó: Gálos Mihály Samu