Két világhírű koreográfus, akiknek a neve összeforrott a kortárs koreográfiák bölcsőjével, a Nederlands Dans Theaterrel. Sol Leónt és Paul Lightfootot az 1998-ban született és 2014-ben felújított darabjukról, a Sad Case-ről kérdeztük, amely a Magyar Nemzeti Balett interpretálásában látható hat alkalommal szeptember 17-től az Eiffel Műhelyházban.
Braun Anna írása
A Nederlands Dans Theater (NDT) a világszínvonalú művészekről és a határokat feszegető koreográfiáiról híres. Mindketten pályakezdő művészként csatlakoztak az NDT junior együtteséhez, az NDT2-höz, és sok évet dolgoztak Jiří Kylián vezetése alatt. Melyik pillanatban léptek át a táncművész szerepéből a koreográfuséba?
Sol León: Az első pillanattól kezdve ott lebegett a tekintetem előtt ez a „koreográfusi lét”, mert nagyon fontos nekem – és Paulnak is – a kreativitás. Annak a bűvöletében élünk, hogy megtaláljuk a közös célunkat. Szenvedélyesen kerestük az önkifejezés útját, megfogant bennünk a mély elköteleződés a táncművészet iránt. Az NDT2 egy olyan hely volt számunkra, ami egyszerre a tánc, az álmok és a művészet háza, ahol lehetőséget kaptunk arra, hogy megtanuljuk a legjobb koreográfusok gesztusait, kódrendszereit. Táncosként már az első pillanattól ugyanolyan intenzíven figyeltünk a tánctervekre is, ezért talán mondhatom, hogy az első perctől egyszerre voltunk táncosok és koreográfusok.
Paul Lightfoot: Őszintén szólva a karrierem két útja számomra is egy első, közös pillanatban kezdődött el. Már akkor, amikor a londoni Royal Ballet School növendéke voltam, nagyon érdekelt a koreográfusi alkotómunka, bár azt nem mondhatnám, hogy sokat értettem belőle. Amikor megérkeztem az NDT világába, ami egy nagyon különleges, kreativitásra épülő világ, hirtelen táncművészként is teljességgel részese lettem az alkotói folyamatnak. Huszonéveim elején már kaptam alkotói teret koreográfusként, miközben együtt dolgoztam például Hans van Manennel, William Forsythe-tal, Ohad Naharinnal. Felemelő és valamelyest persze rémisztő is volt ez a helyzet.
Miért nem dolgoztak soha egyéni alkotáson? Hogyan változott az elmúlt évtizedekben a közös munka, hogyan alakult a partnerségük?
S.L.: A legutóbbi időkig valóban nem alkottunk külön, de ebben a koronavírusos időben ezt a szokást meg kellett törnünk. Az elején egyszerre volt ez egy szabad választás és egy fogadalom is. A művészetünk esztétikájához tartozott, hogy ez a két nagyon különböző ember, akik mi vagyunk, dialógusban reagálnak egymásra.
P.L.: Mostanában volt már olyan munkánk, amit külön csináltunk, de az egész kreatív alkotási folyamatunk a dualitásra épül. Nagyon szeretek egyedül is dolgozni, de akkor úgy érzem, hogy hiányzik Sol elképesztő kifejezőereje, mozdulatai, az élmény, hogy talál bennem valamit, amihez kapcsolódhat. Együtt dolgozni nem könnyű, sok kihívást rejt, hiszen mindketten más-más módokon, de nagyon önző, nagyon makacs emberek vagyunk. Ez a kihívás a munkánkban, de ez a költészete is. Az elmúlt években kiderült, hogy szükségünk van a másikra. Amikor nélküle vagyok, olyan „hiányosnak” érzem magam. Ahogy egy gyereknek egyaránt szüksége van anyára és apára, a mi alkotásunknak is szüksége van mindkettőnkre.
A Sad Case című darab 1998-ban született, ekkor volt Sol hét hónapos terhes. Volt ennek a jelentős „állapotváltozásnak”, élménynek megfogható hatása az alkotásra?
S.L.: Valóban nagyon aktív voltam egészen a terhességem 6-7. hónapjáig, amikor ez a darab született. Arra emlékszem, hogy a stúdió is megtelt élettel ebben az időszakban, rengeteget nevettünk. Azt hiszem, soha életemben nem kacagtam annyit, és igen, ebben a periódusban mindent más szemmel lát az ember, még a táncot is. Akárhányszor nézem ezt a darabot, mindig az „élet kútját” látom benne.
P.L.: Nagyon előrehaladott állapotban volt már ekkor Sol terhessége. Ő egy igen vékony, törékeny, ugyanakkor rettenetesen erős ember. Amikor áldott állapotba került, teljesen megváltozott, például életében először kidomborodott a hasa. Fékezhetetlenül boldog volt ebben az időszakban, nevetőgörcsöket kapott, ami rá korábban egyáltalán nem volt jellemző. Ebben az egész folyamatban a természet tette a dolgát, és Solnak semmilyen hatása nem volt arra, mi zajlik. Ez valahogy sokkal ösztönösebbé, Földhöz kapcsolódóvá tette. Azt hiszem, a mexikói atmoszféra ezt a fajta élményt mutatja meg: az örömöt, a teremtést, a csodát. Valami elképesztő találkozása ez ennek a kicsit lökött angol férfinak és az őrült spanyol nőnek.
Hogy lett a szomorú vidám, ironikus?
S.L.: A „sad” ebben az esetben nem azt jelenti, hogy szomorú, sokkal inkább azt, hogy különleges, szabályok nélküli, szenvedélyes és megfoghatatlan. Eredetileg más típusú zenére kezdtünk dolgozni, de a mexikói muzsika annyira erős volt, hogy be kellett hoznunk a mambót is.
P.L.: A címek mindig nagyon komplexek a mi esetünkben. Néha a premierig sem tudjuk pontosan, miről szólnak a darabok igazából, ugyanakkor az első dolog, ami a közönséghez eljut, az a cím. Sokat mond a darabról, néha előre is „ítélkezik” az alkotásról. A Sad Case címet nagyon szerettem, mert ez egy angol mondás: ha valami tönkrement, ha valami nem úgy alakult, ahogy kellett volna, azt mondjuk „sad case”, minden rossz felhang nélkül. És hát ilyen egy terhesség is, fogalmad sincs, mi lesz a vége. Az egész darab ilyen furcsa: tele van pozitív energiával, mégis ironikus.
A megkeresés előtt látták már a Magyar Nemzeti Balett munkáját? Milyennek találják?
S.L.: Korábban személyesen nem láttam még az együttes táncosait, de emiatt szomorú is voltam. Rengeteg társulatot nem néztem meg még. Ezért kénytelen vagyok nagyon ösztönösen dönteni. Ha olyan csapattal találkozom, aminek érzem a „szívét-lelkét”, a szenvedélyes munkáját, akkor szívesen dolgozom együtt. A magyar táncosokban pedig megláttam ezt az alkotó lelket, amit a budapesti premier előkészítő munkafolyamata vissza is igazolt.
P.L.: A magyar közönséget ismertem, az együttest korábbról nem, így örülök, hogy most létrejött a találkozás. Amikor az elmúlt években Magyarországon jártunk az NDT-vel, mindig felemelően jó élményeink voltak. Azt hiszem, hogy egy ilyen kulturálisan magasan képzett, történelmében ilyen élménygazdag nézői rétegnek csak örülni lehet. Mindig éreztem az „éhséget”, a vágyat, a szükséget arra, amit hoztunk. Ismerem a balettigazgatót, Solymosi Tamást, ezért amikor a lehetőség felmerült, hogy az MNB-vel dolgozzunk, gondolkodás nélkül igent mondtunk.
Köszönet az Opera Magazinnak!