„Először nagyszínpadon a Magyar Színházban álltam, és azóta is az a lelkem vágya, hogy minél jobb színház legyen” – mondja Eperjes Károly, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Aki a 2024/25-ös évadban rendezői és színészi munkája mellett a Magyar Színház művészeti vezetőjeként mutatkozik be.

Mi az első élménye, ami a Magyar Színházhoz kötődik?

Az első élményem a Magyar Színházzal kapcsolatban olyan régre nyúlik vissza, amikor még Nemzeti Színház volt, és katona koromban fantasztikus színészeket láthattam itt. Én még láthattam Lukács Margitkát, Básti Lajost, láthattam Major tanár uramat, Sinkovits Imrét, Váradi Hédikét és még folytathatnám. Nekem elsősorban a színészek okozták a legnagyobb örömet, hogy ők mennyire jól játszanak együtt. Volt közöttük egy cinkos összekacsintás, miközben a színpadon játszottak. Ez volt az első élményem.

És színészként?

Színészként az volt az első élményem, hogy beugrasztottak három darabba harmadéves főiskolásként. Akkoriban többfelé is hívtak, de Major tanár úr itt játszott, ezért az osztály nagy része – köztük én is – az akkori Nemzetibe, azaz a mostani Magyar Színházba ment el játszani. Nagyon jó volt ez a három beugrás. 

Mik voltak ezek a darabok?

Az egyik a Különc volt, amit Sinkovits Imre bácsival játszottunk, másnap beugrottam a Téli regébe, ott pedig Kállai Feri bácsinak lehettem a partnere. Oda voltam, meg vissza. A harmadik beugrásom pedig a Bánk bán-ban volt. Nagyon örültem.

A három jól sikerült beugrás után, kapott állandó szerepeket is?

Az évad minden premierjében szerepet kaptam. Ezt, míg élek, nem felejtem el.

Nagy ugródeszka volt ez akkoriban?

Nagyon nagy ugródeszka, talán a legnagyobb. Szerepet kaptam a Szent György és a sárkányban, a Dante halálában és Mangolisként A konyhában is, ami hatalmas szakmai sikert hozott. De még ebben az évben eljátszhattam Aljoskát az Éjjeli menedékhelyben, ha lehet ilyet mondani, ez indította be a színészi karrierem. Éppen ezért volt egy kis lelkiismeret-furdalásom is, amiért a diplomamunka évében nem maradtam az akkori Nemzeti Színházban, hanem Kaposvárra mentem el játszani két évre, de aztán visszahívtak, és én azonnal jöttem.

Miért ment el?

Azért mentem el, mert tudtam, hogy ha itt maradok, nagy szerepeket még nem kaphatok jó ideig. Kaposváron nagyon jó rendezők voltak; majdnem ugyanazok, mint az akkori Nemzetiben. (Ács János, Ascher Tamás, Gothár Péter stb.) Ott rögtön főszerepeket kaptam, és akkoriban erre vágytam a leginkább. 

Vágyott a főszerepekre és a hírnévre?

Persze, hogy vágytam a hírnévre. Ez a fiatal színész egyik velejárója. „Tessenek észrevenni, itt vagyok”. Kaposváron negyedéves főiskolásként megkaptam a legjobb epizódszereplő díjat. Az Ascher Tamás rendezte Élnek, mint a disznókban, Col szerepéért. 

Akkoriban azt éreztem, hogy ki kell próbálnom magam. 

De, amikor hívták, visszajött. 

Azonnal visszajöttem! A színház mellett a filmezés is Budapestre koncentrálta az életemet. De nem kaptam rögtön nagy szerepeket. 

Ez csalódást okozott?

Nem, mert tudtam, hogy el fog jönni ez én időm!

Mennyit kellett várnia erre?

Amikor Zsámbéki Gábortól megkaptam Fabriziót a Mirandolinában, és együtt játszhattam Máté Erzsikével, Major tanár úrral, Udvaros Dorottyával, Csonka Ibikével, az hatalmas boldogság volt számomra. Ez a darab annyira csodálatos, hogy a legkisebb szerepe is főszerep. 

Ezt követte a Katona József Színház, mert amikor szétvált az akkori Nemzeti Színház – most Magyar Színház – és a Katona, akkor én az utóbbit választottam. 

De először nagyszínpadon a Magyar Színházban álltam, és azóta is az a lelkem küzdelme és vágya, hogy minél jobb színház legyen. 

Most lesz lehetősége arra, hogy mindent megtegyen ezért!

Tíz évvel ezelőtt is volt már lehetőségem rá, és akkor ugyanezzel a programmal nagyon jól indultak a dolgok, de aztán máshogy folytatódtak, és én nem írtam alá a szerződést. Most viszont belső késztetést érzek arra, hogy a Magyar Színházból egy igazán méltó színház legyen. Mivel a méltóságát még nem nyerte vissza teljesen, és a repertoárban vannak olyan előadások, amelyek sajnos nem azt képviselik, ami ennek a színháznak a méltóságát kellene, hogy képviselje.

Mi az, ami méltó a Magyar Színházhoz?

Ami az ifjúságot és a családokat nem rombolja, nem bántja, hanem szeretettel óvja, helyes értékrendre tanítja és nemesen jól szórakoztatja, a szó igazi értelmében.

A jelenlegi repertoárban a 2023/24-es évadban felújított és új szereposztást kapott Rómeó és Júlia már ilyen. A készülő Hamlet, amit vágyva próbálok a társaimmal elkészíteni, valamint a Koldus és királyfi is, amit szintén hamarosan bemutatunk, már ezt az értékrendet képviseli. De ilyen a voltak között az Ármány és szerelem, vagy a Legyetek jók, ha tudtok, amik nagy szívfájdalmamra sajnos lekerültek a repertoárról. Terveink szerint hamarosan újra láthatóak lesznek új szereposztásban. 

Van a repertoárban egy előadás Az igazat mondd, ne csak a valódit címmel. Ez az Ön önálló irodalmi estje, ami hazánkban és határon túl is nagy sikernek örvend hosszú évtizedek óta. Mikor és hogyan született meg ennek az előadásnak a gondolata?

Akkor született meg, amikor elolvastam nagy kedvencem, ha szabad így mondanom: talán példaképem, Latinovits Zoltán Verset mondok című kötetét. Mivel láttam az egyetemi színpadon az ő Balassi-estjét és úgy éreztem, hogy én értem, hogy ő hogyan építette fel ezt az előadást, úgy gondoltam, hogy ezt én is meg szeretném csinálni. Ugyanazt a hármas szerkezetet használom, amit ő, mert szerintem jót jól használni, nem lopás. Ha szabad így mondani, ellestem tőle. Nagyon sokáig építettem ezt az estét, és tulajdonképpen folyamatosan gondozom, hiszen ki-be kerülnek versek. Mindig figyelem a közönséget és igyekszem interakciót teremteni, volt egy este, amikor huszonhat verset mondtam el. Ha megvan a lelki sugallat, az együtt lélegzés, akkor megesik, hogy beleteszek olyat is, ami nem volt tervezve. 

Melyik korosztály nyitott leginkább erre a műfajra?

Inkább az érett korosztály. Mindig nagyon örülök, amikor családok jönnek és a fiatalok is a szülőkkel, nagyszülőkkel tartanak, de egy hat-hét éves gyereknek ez még nem való. Bár ha mégis vannak gyerekek a nézőtéren, akkor meg szoktam szólítani őket, és elmondok néhány olyan verset is, például József Attilától, amit ők is értenek és élveznek. 

Gyakran előfordul az is, hogy gimnáziumok hívnak meg irodalomórára, ilyenkor először azt szoktam javasolni, hogy jöjjenek el a színházba, mert teljesen más lesz az élmény, de ha nagyon ragaszkodnak hozzá, akkor szívesen elmegyek. 

A határon túli magyarok körében is hatalmas sikere van, és volt is. Székelyudvarhelyen még a Ceausescu rendszer bukása után annyian voltak, hogy másfél órával később tudtuk elkezdeni az előadást, mert még kint sorban álltak az emberek. Háromszor kellett visszamennünk, és minden alkalommal teltház volt.

Az istenes verseken kívül más témájú versek feldolgozásán gondolkodott már?

Persze, legalább három, négy irodalmi est ötlete van a fejemben, de úgy érzem, hogy nem tudom úgy összerakni úgy, ahogy ezt, mert Latinovits Zoltánnak köszönhetően ez így kerek egész. De nagyon szeretnék csinálni egy pajzán esetet. Mert a legnagyobb költőink nem csak csodálatos istenes verseket írtak, hanem pajzán verseket is. Biztos, hogy kiverné a biztosítékot. Tervezek egy Babits és egy Radnóti estet is. 

Ha öt kedvenc költőt választhatna, kik lennének azok?

József Attila, Babits Mihály, Ady Endre, Radnóti Miklós és Pilinszky János. 

Ez a mély Isten szeretet és hit hol gyökeredzik, már a gyerekkorban?

Nagyon szép kapcsolatom van az Istennel, minden nap járok templomba is és imádkozom hozzá. Így neveltek, így tanítottak, de nagy feladatom, hogy visszanyerjem azt a gyermeki hitet és Istennel való kapcsolatot, ami kisgyerek koromban volt. Saulusból paulusi utat jártam be, nem vagyok szent, de szent szeretnék lenni. 

Szerző: Bécsi Éva / Magyar Színház