SZFEThália SzínházAscher TamásMészáros MartinTóth PéterDanis LídiaSzabó Győző
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 30., szerda

    “Amíg a torkunkon térdelnek, nem beszélgetünk” – Schilling Árpád írása

    2020. szeptember 15., kedd 06:43

    A párbeszédről… címmel szólalt meg ismét a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében Schilling Árpád rendező, a Krétakör alapítója.

    Schilling Árpád írása közösségi oldalán jelent meg.

    Kollégáim közül többen a „párbeszédet” hiányolják SZFE ügyben. A párbeszédhez elsősorban olyan feltételek szükségeltetnek, amelyek biztosítják mindkét fél számára a nyugodt, egyenjogú és félelemmentes körülményeket.

    Az SZFE átalakítását a kormány nevében eljáró politikusok és művészek kezdeményezték, és ha ez ügyben nem alakult ki párbeszéd, akkor ez az ő lelkiismeretüket terheli. Azokon számon kérni a párbeszédet, akiket tudatosan (hiszen nem véletlenül) kihagytak a párbeszédből, meglehetősen elfogult álláspont.

    Mondjanak nekem egy ügyet az elmúlt tíz évből, amikor a kormány, vagy az annak nevében eljáró potentátok párbeszédet kezdeményeztek az átalakításokról, a leépítésekről vagy a szabályozásról! Melyik konkrét esetre hivatkoznak, akik szerint a párbeszéd elérhető a hatalommal nem rendelkezők számára?

    Schilling Árpád

    Amikor azt állítják, hogy a mostani helyzetből csak a párbeszéd hiányzik, és csak a párbeszéd tudná megoldani a helyzetet, akkor miért felejtik hozzátenni, hogy a párbeszéd igénye pont a kormány, illetve annak támogatói és haszonélvezői részéről hiányzik? Miért nem azt mondják, ha már egyszer a nyilvánossághoz fordulnak, hogy a kormány ellehetetleníti a párbeszédet? Miért? Talán, mert nem látják valójában, ami történik? Vagy mert nem akarják látni, hogy folynak ezek a bizonyos párbeszédek a mai Magyarországon? Talán mert kerülik a nyílt konfliktust? Mert nem szeretnék, ha rájuk sütnék, hogy politizálnak, hogy kritizálni merik a kormányt, hogy ellenzékiek? 

    Az egyensúlyozás ma nem bölcsesség, hanem megalkuvás. Amikor egy egyetemnek erőszakosan (vagyis egyeztetés és méltányos eljárás nélkül) elveszik az autonómiáját, akkor a párbeszédet hiányolni meglehetősen elfogult, sőt hipokrita és opportunista viselkedés. 

    Tíz éve nincsen párbeszéd, csak alázás és kirekesztés. Ki gondolja komolyan, hogy itt lehetséges kulturált módon beszélni valakikkel, akik rendszeresen használják a médiát arra, hogy bármely kritikus hangon megszólalót megbélyegezzenek és diszkvalifikáljanak. Engem rendszeresen aláznak a kormányközeli sajtóban, érvek cáfolata helyett minősíthetetlen stílusban támadnak. Olyanok, akiket soha nem ismertem és akiket soha nem vettem a számra, naponta írják nekem, hogy „takarodj vissza Izraelbe”, „remélem, soha nem engednek be az országba”, „dögölj meg a redvás feleségeddel együtt”. Ezek között a körülmények között párbeszédet hiányolni cinizmus.

    Párbeszéd nincs! Akkor lesz párbeszéd, ha végre felfogjuk a helyzetünket, tudatos állampolgárként harcolunk az igazunkért, és ki tudjuk kényszeríteni, hogy a hatalom, vagy annak szétolói komolyan vegyenek minket. Ha majd kénytelenek(!) lesznek belátni, hogy semmit rólunk nélkülünk.

    Az SZFE diákjai – nagyon helyesen – nemet mondtak a párbeszédre, mert megtapasztalták (ezért tudják és nem csak érzik), hogy a kinevezett kuratórium az elnyomás jegyében született: semmiféle párbeszéd nem előzte meg a létrejöttét.

    Az SZFE diákok, nagyon helyesen illegitimnek tartják a nem párbeszéden alapuló változások véghezvitelét. Ami illegitim, azzal nem beszélgetünk, az ellen harcolunk. Ugyanazok, akik az SZFE diákjait támogatják, egyúttal a párbeszédet is hiányolják.

    Észre kellene venni az ellentmondást. Követni kellene az eseményeket, és nem szabadna értelmetlen lózungokkal dobálózni. Az SZFE diákjai ma azok, akik a színház és filmes társadalmon belül egyedüliként fogják föl jogaikat és kötelességeiket: ma ők a tudatos magyar állampogárok. Ők az elsők ebben a szakmában, akik képesek kilépni az állami támogatások által kényszer-lojálissá satnyult szellemi közegből, és úgy viselkednek, mintha demokráciában élnének. Ők az egyetlenek, akik szakmánkban felvilágosultnak, felnőttnek és demokratának mutatják magukat.

    Ezzel szemben az úgynevezett „felnőttek” azt se tudják hova nyúljanak és mit csináljanak. Miért? Mert az elmúlt évtizedekben elfelejtettek szembenézni a magyar társadalom valós állapotával. Elfelejtettek leválni a hatalomról, elfelejtettek vagy nem mertek szembe helyezkedni a „kenyéradó gazdával”.  

    2011-ben a Szabadsajtó útján mondtam egy beszédet a Milla tüntetésen. Ebben a beszédben a párbeszéd szükségességét hangsúlyoztam. Azt mondtam, hogy a kétharmad nem jelentheti az egyharmad kizárását, a szakmaiság és a demokratikus értékek negligálását. Arra kértem akkor Orbán Viktort, aki pár utcával arrébb éppen Brüsszel ellen lázította hallgatóságát a Nemzeti Múzeum lépcsőiről, hogy ne feledkezzen meg azokról sem, akik nem rá szavaztak. Kilenc év elteltével biztosan állítható, hogy épp az ellenkezője történt. Az azóta kétszer is újraválasztott kormány módszeresen és könyörtelenül irtott minden kritikát, még azokat is, amelyek a táboron belülről érkeztek. 2011 óta számolatlan a Fidesz-árvák sokasága. Senki nem mondhatja, hogy nem törekedtem párbeszédre, konferenciák, fórumok szervezésében vettem részt, magam is felszólaltam, érveltem, kerestem a rést a pajzson. De rájöttem, hogy hiába keresem azt, ami nincs. Ezt a pajzsot ugyanis háborúra tervezték, szükségszerűen félelemkeltő és áthatolhatatlan.

    Aki ma a párbeszédet hiányolja, az megfeledkezik mindazokról, akik párbeszédet sürgettek, majd kényszerű politikai karanténba kerültek, majd miután legyalulta őket a propaganda gépezet, korábbi támogatóik kihátráltak mögülük, végül elfelejtette őket a közvélemény. Aki nem csak papol a párbeszédről, de tesz is érte, annak pusztán a megaláztatás lehet a része. Először Bayer Zsolt fogja elküldeni a k…a anyjába, majd a közvetlen barátai fogják lebeszélni a további cselekvésről. Legyetek olyan jók, drága párbeszéd-hívők, hogy visszalapoztok az évkönyvekben, tegyétek meg ezt a kis erőfeszítést, és lássátok saját szemetekkel, hogy mi lett a sorsa mindazoknak, akik megpróbálták. Mi lett Sándor Máriával, mi lett a Tanítanék Mozgalommal, mi lett a különféle társadalmi csoportok kezdeményezéseivel? Mi lett hajléktalan és menekült emberekkel, a tartósan gondozásra szorulókkal, mi lett a nők jogaival (Isztambuli Egyezmény), mi lett a szegregációt megélő romákkal, mi lett az MTA-val, a CEU-val, a Népszabadsággal, az Index-szel, mi lett Iványi Gáborék egyházával…? Hol volt párbeszéd? 

    Párbeszéd nincs! Fogjátok már föl végre, hogy NINCS!

    És még valami, mert ezzel is találkoztam egy kedves, szeretett kollégám nyilatkozatát olvasva. Ő azt mondta, hogy Lajos Tamás „jót akar”. Igen, a párbeszéd mellett ez a másik gyakran ismételgetett érv, hogy „ő csak jót akar”. Valaki, aki egy illegitim kuratóriumban ül (azért illegitim, mert a kuratórium az egyetem autonomiájának felszámolása árán jött létre, értsd az SZFE egyetlen tagot sem delegálhatott), és egy szava nincs az érintett egyetem tanárainak nyilvános megalázása ellen, az sokat akarhat, de jót (értsd közjót!) biztosan nem.

    Az, akit nem érdekel az egyetemi autonómia és az emberi méltóság az ugyanabban az ügyben már nem tehet jót, mert alapvetően rosszat tesz. Magyarázkodhat azoknak, akikkel együtt dolgozik, akiknek számla ellenében fizet, akik kvázi belőle élnek, de a nagy nyilvánosságban munkáját már elvégezte. Hiába akart a szakmának jót, ha egyszer olyat tett, amit nem szabadna. Miután egy szava sem volt a méltánytalanság ellen, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy neki mindez érdekében állt. Neki volt jó, nem nekünk.

    Vigyáznunk kell azzal, hogy egzisztenciális és szakmai előmenetelünket ne kössük össze a közjó kérdésével. Azért, mert velem egy producer kedvesen viselkedik, attól még lehet gazember. Attól, mert nekem olyan jókat mond, attól még a valóságban cselekedhet ezzel ellentétesen.

    A jó, mindig relatív, de a közjó viszonylag könnyen érzékelhető. Amikor szakembereket szakmai érvelés nélkül ítélnek el szakmai ügyekben, amikor a szakmai kérdéseket – bár volna rá lehetőség – nem szakmai környezetben, hanem kormányzati támogatással a nyilvánosságban, lózungokat puffogtatva ítélek el, akkor olyat tesznek, ami a közjó szempontjából káros. Lajos Tamás és tsi. rettenetes precedenst teremtettek azzal, hogy szó nélkül beültek egy kuratóriumba, és tétlenül nézték, ahogy egy állami egyetem köztiszteletben álló tanárait a – neki kedves – párt médiája kibelezi és a kutyák elé dobja. Nem lehet egyszerre kiállni Székely Gábor és Lajos Tamás mellett. Ez a történelmi realitás.

    Én is sajnálom, hogy így alakult, én sem e mellett érveltem 2011-ben több tízezer ember előtt. Nem ezt akartam, de ez lett, ezt dobta ki a gép, életem legaktívabb éveiben (sokakkal együtt) arra jutottam, hogy a partvonalon kívülről kiabáljak. Bár alig hallatszik a hangom, vannak, akik szerint még így is túl hangos, jobb volna, ha ennyi sem lenne belőlem (és a többiekből, akikkel sorsunk közös). Nem akartam, de ha már így alakult, legalább érteni akarom, hogy mi történik. Érteni és nem érezni. Ma már nem lehet komolyan venni azt, aki párbeszédet sürget anélkül, hogy megnevezné azokat, akik miatt nincs és nem is lehet párbeszéd.

    Ma harcolni kell! Utolsó akadályokat görgetni a szakmaiatlanság és embertelenség mindent fölzabáló masinája elé. 

    Az SZFE diákjai szabadságharcosok. És ne azért szeressétek őket, mert olyan kedvesek, viccesek és kulturáltak. Azért szeressétek őket, mert eltökéltek és fáradhatatlanok.

    Szeressétek őket akkor is, ha kiabálnak, ha nem kedvesek, ha nem pont olyanok, mint amilyennek a ti még nem eléggé felnőtt, nem eléggé demokrata lelketek kívánná azt otthonról a képernyő elől.

    Akit taposnak, annak joga van úgy viselkedni, ahogy csak akar.

    A fájdalom nem kedves és nem kulturált. A fájdalom könyörtelen, és sohasem tudhatjuk, hogyan éljük túl.

    Ha majd legyőztük azt, ami fájdalmat okoz (mert egyszer legyőzzük ebben biztos vagyok), akkor majd jöhet a párbeszéd.

    De amíg a torkunkon térdelnek, nem beszélgetünk.

    Nem beszélgetünk, mert NEM HAGYJÁK!

    Schilling Árpádot ITT KÖVETHETIK a Facebookon.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -