Első könyvét annak ellenére sem tartja ifjúsági regénynek, hogy egy ifjúsági kiadónál jelent meg. Szex. Újra. El. című színpadi művének disztópiája társadalmi látlelet arról, hol is tartunk ma a demokrácia nevezetű dologban. Mivel Schwechtje Mihályt alkotóként is vonzza a társadalmi valóság, a vele való beszélgetés során is közéleti témák felé kanyarodik rendre – így esett szó a tanársztrájkról is. A Népszava kérdezte.
A Félúton Berlinbe című első regényéről szólva a rendező úgy fogalmazott:
“Magamtól soha nem írtam volna regényt. A Félúton Berlinbe története eredetileg egy filmterv volt. Bele is kezdtem a forgatókönyvírásba, de valahogy nem találtam rajta fogást. Ezért is örültem a felkérésnek, mert azt éreztem, hogy egy regény megírásán keresztül sikerülhet többet kibányásznom magamból, a bennem motoszkáló történetből. És ez a más médium felől való közelítés segíthet abban, hogy a forgatókönyv is a lábára álljon. A 2008-as válság után egy trilógián kezdtem dolgozni, mert volt három történetem. Ebből elkészült az első rész, egy kisfilm, A pingvinkonstrukció címmel. A Félúton Berlinbe ennek a trilógiának a második története. Egy olyan szétesőfélben lévő családról szól, amelyben az építőipar hazai bedőlése és a házukra felvett devizahitel miatt az apának külföldre kell eljárnia dolgozni hegesztőként. Úgy nő fel a lánya, Vivien ezalatt az időszak alatt, hogy alig találkoznak, és nemigen ismerik egymást.”
Összeköti a munkáit a szociális érzékenység és a társadalmi felelősségvállalás. A jelenből veszi a történeteket, regényének is a kivándorlás áll a fókuszában. Hőse, aki fokozatosan ébred rá a körülötte levő világra, nagyon érzékenyen éli meg ezt a dilemmát. Ennek kapcsán a rendező úgy fogalmazott: “A kivándorlás azért elég régóta masszívan benne van az életünkben, az én generációm az első, amelynek tagjai már az érettségikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy lelépnek innen. Van egy osztálytársam, aki értettségi után három nappal ment el Új-Zélandra, és azóta sem jött vissza. Utána is sokan elmentek az országból, pedig akkor még nem volt annyira magától értetődő, hogy külföldi egyetemeken is lehet tanulni. Nem is tudtunk olyan jól nyelveket, mint a most végzős diákok, mégis, az a folyamatos bizonytalanság, ami a rendszerváltás óta eltelt időszak állandó jellemzője, automatikusan kitermelte ezt a jelenséget. Az egzisztenciális bizonytalanság mellett folyamatosan fiktív ellenségekkel is ijesztgetve vagyunk, ami vagy azért szül szorongást, mert elhisszük, vagy azért, mert látjuk, hogy ezek a fiktív narratívák milyen sebességgel ültethetők el a megcélzott agyakban. Mindkét ijedelem elegendő arra, hogy csomagoljunk és útra keljünk.”
Annyira, hogy nemrég olvashattuk is Hajdu Szabolcs nyilatkozatát, melyben azt írja, belefáradt a sorozatos hadakozásba, már nem érdekli ennek az országnak a sorsa, reménytelennek látja a helyzetet. A felvetésre, miszerint Schwechtje mintha még hinne a küzdésben, hiszen a könyvben el is hangzik: nem lehet feladni, mert a belenyugvás a legnagyobb ellenségünk, úgy reagált:
“Ezt nem én találtam ki. A Városligetben a játszótérnél, ahova a gyerekeimmel járunk, van egy emlékkő Anna Lindh egykori svéd külügyminiszter tiszteletére, és ez az idézet van ráírva tőle. A küzdést nagyon intenzíven éltem át a Freeszfe kapcsán, rendezőosztályom volt ugyanis az SZFE-n. Ott is arra játszott a hatalom, hogy majd csak elfáradnak, hazamennek, a mi szavazóinkat úgyis az érdekli, amit mi mondunk erről az ügyről, más meg nem számít. Átnyomjuk azt, amit akarunk. Bizonyos szempontból be is jött, de szerintem nem szabad belenyugodni. Ugyanakkor értem Szabolcsot. A teljes felnőttéletét a magyar kultúrára tette fel, komoly, megkerülhetetlen művek vannak mögötte, mégis azt kell látnia, hogy nem a minőség számít a pénzosztásnál.
Banánköztársaságokban és diktatúrákban fordulhat csak elő, hogy egy olyan ember készíti producerként az eddigi legdrágább magyar filmet, akinek a kenyérkeresete az, hogy a kormány munkáját propagálja. Nulla filmes tapasztalat, nulla szakmai tudás.
Szabolcs egy generációval idősebb nálam, ötvenéves, hamarabb is került a pályára, régebben van benne ebben a küzdelemben. Nem tudom, ötvenévesen nem fogok-e én is ugyanitt tartani. Másrészt nagyon sokan nem értjük, ami most történik ebben az országban. Nem tudjuk, mit gondolnak azok az emberek, akikkel együtt élünk. Megtörténik az, hogy a béremelésért jogosan sztrájkoló emberekről azt állítják, nem jogosan járnak el. Hogy az elmaradó uniós forrásokra lehet fogni, miért nincs pedagógus-béremelés, úgy, hogy párhuzamosan az a kommunikáció is folyik, hogy Magyarország önállóan is nagyon erős, mi vagyunk Európa gazdaságának a motorja. Döbbenetes, hogy még mindig van hárommillió ember, aki ezeken az ellentmondásokon nem akad fenn. Ez nagyon nyomasztó. Nem működik az egészségügy, nem működnek az iskolák, és a többségnek ez megfelel. Megtörténnek ezek a dolgok, és nincsenek kint az emberek az utcán. Vagyis ugyanaz a húszezer ember van kint, aki mindig kimegy” – fejtette ki Schwechtje Mihály.
Schwechtje Mihály (Budapest, 1978) filmrendező, színházrendező, egyetemi tanársegéd. A napokban mutatták be Védelem alatt című dokumentumfilmjét és forgatta le második nagyjátékfilmjét, Bébiszitter munkacímmel. Állami támogatás híján low budget, függetlenként, dacból.
A Népszava interjújának szerzője: Marik Noémi
A teljes interjú itt olvasható: Népszava 2022.10.14 – 21. oldal