Szabadúszó, akit többek között a Maladype, a Forte, a Nézőművészeti Kft., a Vádli Alkalmi Színházi Társulás előadásaiból ismerhettünk, ám egyszer csak mintha eltűnt volna. Nem lett pályaelhagyó, s nem is a független szcéna helyzete miatt került háttérbe. Zeck Julianna kérdezte Simkó Katalint a Magyar Narancsban.

Arról szólva, hogy aktívan részt vett az egyetemfoglalásban az SZFE modellváltásánál, Simkó Katalin kifejtette: „Három okból. Az egyik, hogy elviselhetetlenül méltatlannak és igazságtalannak éreztem, ami történik. Nagyon kötődtem az SZFE-hez, nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Olyan volt, mintha az otthonomat rohanták volna le. Einstandoltak egy helyet azzal a fedősztorival, hogy ott ideológiai képzés folyik, ezért ideológiamentessé kell tenni, miközben a valódi cél a szabadon gondolkodás ellehetetlenítése és egy ideológia terjesztése volt. És mindemellett aggasztott az a gondolat, hogyan fogunk együttműködni azokkal az újonnan kikerülő fiatalokkal, akiknek fogalmuk sem lesz, hogy mi volt az a légkör, szellemiség, ami évtizedeken keresztül továbböröklődött az SZFE-n. Biztos vagyok benne, hogy az újonnan csatlakozott oktatók között is vannak jók, amilyenek a mi időnkben. De félelemmel töltött el, hogy egy idő után lesz-e bárki, aki hasonló szakmai gondolatokat fogalmaz majd meg nekik, mint amit Székely Gábor írt a felmondásakor, a Vidnyánszky Attilához intézett nyílt levelében. Fontosnak éreztem, hogy ezt a gondolkodásmódot, ízlést, át lehessen menteni. Ezért bízom a Free-szfében.”

A színésznő arról is beszélt, hogy megterhelő volt az a négy név, amelyet az egyetemen töltött, de újfajta meglátásokat és nagyon sok figyelmet kaptak.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy Simkó Katalin akkoriban járt templomba, még most is szán erre időt, de sok minden átalakult benne: „Azt, hogy van egy forrás, amelyből a lélek származik, mélyen hiszem. (…) Nagyon fiatalon sok érzetbeli hasonlóság volt abban, ahogyan azt kerestem, hogyan kéne létezni a színpadon, és abban, amiről egy igazi, valódi, jófajta gyónás szól. Ahogy álarcok nélkül, lelkileg lemeztelenedett állapotban kommunikálunk egy felsőbb erővel, amely előtt nincs titkod. Ma sokkal inkább az foglalkoztat, hogy két ember hogyan kapcsolódik, hogyan kezd el őszintén beszélni egymással. Jó esetben ezt tudjuk megvalósítani a színházban” – nyilatkozta a színésznő.

Zeck Julianna a Nemzetis színpadi balesetről is faggatta Simkó Katalint:

„Rettenetesen sajnálom ezt a két embert, szörnyű, ami történt velük. Az én elmúlt másfél évem is különösen alakult egészségi szempontból. Saját tapasztalatom kapcsán is azt gondolom, hogy egy ilyenfajta trauma sokáig elkísérhet egy színészt. Szurkolok nekik, hogy minél hamarabb visszaszerezzék azt a lelki biztonságot, amellyel újra komfortosan mehetnek ki a színpadra. A színház alapvetően nem veszélyes üzem, és nem a színészek dolga megtanulni az életveszélyes díszlet használatát. Tőlem nagyon távol áll a rendezés, soha életemben nem fogok rendezni, de ha netalántán az én előadásomban két színész így járna, semmi mást nem tudnék mondani, csak milliószor azt, hogy bocsánat.”

Simkó Katalin arról is beszélt, hogy pár hónapig esélytelen volt, hogy játsszon: „Majd következett egy nagyon nehéz, kiszolgáltatott, 22-es csapdája állapot, ahol a hivatástól való teljes megfosztottság, a saját testembe vetett bizalom összeomlása, a fölöslegesség miatt érzett leírhatatlan fájdalom lett a legnagyobb akadálya a további gyógyulásomnak. Minél távolabb volt a színház, annál merevebben konzerválódott ez a lehetetlen helyzet. Szerencsére bizonyos kollégák olyan mértékben voltak emberségesek, hogy soha nem fogom tudni meghálálni nekik. Nem kizárólag a kockázatot látták bennem, nem mondtak le rólam. Nem kellett magamra hagyva titkolóznom, hogy dolgozhassak. Nem sütötték rám az alkalmatlanság bélyegét, hanem azt mondták, gyere úgy, ahogy vagy.”

Személyes története vezetett ahhoz, hogy épp siacu gyógyászképzést végez és azt is megtapasztalta, hogy a munka néha gyógyító hatással bír.