Béres Attila a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, rendező, színész és matematikus. Ez így már önmagában is paradoxonnak tűnhet, azonban megismerve Attilát, pillanatok alatt természetessé válik, hogy lehet valaki matematikus és színházcsináló is egyben. Emlékszem, ahogy egy hónappal ezelőtt beviharzott az olvasópróbára. Ugyan, szinte alig ismert valakit a csapatból, mégis olyan játszi könnyedséggel vette magához a szót és vonta be a társulatot a bűvkörébe, hogy az általános kezdeti feszültség szinte azonnal elillant. Ez a közös bizalom azóta csak erősödött, és amellett, hogy mindennap ingázik Budapest, Szolnok és Miskolc között, a szünetekben pedig telefonon igazgat, mindenkihez van néhány kedves szava és minden kérdésre készséggel válaszol.

Hogy lesz egy matematikusból színész?

Először is, azt nagyon fontos megérteni, hogy a 80-as években Romániában egy sokkal súlyosabb diktatúra volt, mint itt Magyarországon akkoriban. Ott magyarnak lenni, egy kőkemény vállalás volt. Az volt a legfőbb feladat, hogy juss be egy egyetemre érettségi után, mert ha ez nem sikerül, akkor elvisznek két évre katonának. Ha pedig magyar vagy, akkor biztos, hogy a Duna-csatornához visznek és abba belerokkansz. Már akkor is a színészet érdekelt, de abban az évben nem indult színész szak az egyetemen, matekból viszont jó voltam. Nem volt sok választási lehetőség. A mai napig büszkeséggel tölt el, hogy bekerültem, mert húsz embert vettek fel, akik közül mindösszesen 5% volt magyar. Ráadásul még élveztem is. A mai napig is oldok meg matek példákat.

Hogyan jött elő mégis újra a színház?

Az egyetemi éveim alatt elkezdtem statisztálni a kolozsvári színházban és megláttam, hogy milyen csodálatos ez a közeg. Aztán bekerültem A nagyratörő című előadásba, ami a színház 200 éves évfordulójára készült és amiben pontosan hat mondatom volt. Ezen a ponton már teljesen megfertőződtem. Eldöntöttem, hogy színész leszek. Ekkor épp Kolozsváron és Marosvásárhelyen is indult színész szak, én pedig azzal zsaroltam az apukámat, (Dr. Béres András, filozófus, -szerk.) hogy ha nem engedi meg, hogy megpróbáljam, akkor Kolozsvárra fogok jelentkezni. Apukám, aki a Marosvásárhelyi Egyetem rektora volt ekkor, egyetlen dolgot nem akart, méghozzá azt, hogy színész legyek. Végül azt mondta, hogy ha nem hagyom ott a matek szakot, akkor belevághatok. Megígértem és betartottam a szavam. Így végeztem el végül mindkét egyetemet.

Úgy tudom, hogy ebben az időszakban a színházon kívül egy másik szerelem is szövődött.

1992-ben beleszerettem egy főiskolás lányba, aki elsős volt dramaturg szakon. Én húsz éves voltam, ő pedig tizennyolc. Azt éreztem, hogy bármit megtennék érte. Láttam, hogy ez a lány mennyire jól érzi magát a színész hallgatókkal, én meg csak egy matekos vagyok, aki statisztál a színházban. Élt bennem a vágy, hogy kicsit miatta is igazi színész legyek. Aztán ő elment művészettörténet szakra Pestre. Egy darabig ingáztunk, de én azt éreztem, hogy mellette akarok lenni, szóval ismét ő volt, aki közrejátszott abban is, hogy jelentkeztem Budapesten rendező szakra. Azt, hogy én rendező vagyok, neki köszönhetem. És ebben a történetben az a gyönyörű, hogy ez a lány harmincegy éve a feleségem. Harmincegy éve a leghűségesebb és legkonzervatívabb házasságban élek, a mai napig szerelemben. Ez a legnagyobb dolog az életemben, amit senki nem vehet el tőlem.

Azt hallottam, hogy remek alakításaid voltak színészként, mégsem játszol már egyáltalán.

Mert nem vagyok jó színész. Mondok egy példát; Vásárhelyen próbáltunk és azt láttam, hogy Viola Gábor kollégám olyan természetes könnyedséggel szül meg mindent a próbán és olyan ösztönösen jönnek a jobbnál jobb ötletei, gondolatai, hogy azt éreztem, számomra soha nem lesz ilyen felhőtlen a keresés öröme. Én egy agyas, precíz fiú voltam. Kitaláltam, felépítettem mindent, de közben tátott szájjal néztem az igazi ösztönös tehetséget. És rájöttem, hogy ezt a szakmát csak úgy érdemes csinálni, ha valakinek ilyen belülről fakadó, természetes, csoda intelligenciája van.

Egy percig sem birizgálta az egódat, hogy már nem állsz színpadon?

Soha nem bántam meg, hogy nem lettem színész. Az elején persze, hogy bántotta a hiúságomat, de aztán ha az ember elfogadja, hogy ez csak arról szól, akkor előbb-utóbb ez a belső konfliktus megfakul. Emellett ilyenkor mindig eszembe jut az a könnyedség, ahogy Viola Gabi kitalálta a szerepeket a lelkéből, az intelligenciájából, én pedig ott gyötrődtem, hogy hogyan kell játszani, és a végére tulajdonképpen megrendeztem magamat. De ilyen volt Görög Laci, vagy Rózsa Krisztián is és sokáig tudnám még sorolni azokat a neveket, akiken messziről látszik, hogy így kell ezt csinálni. Én pedig úgy gondolom, hogy ha nem tudod így, akkor inkább ne csináld.

És milyen érzés színészből „csak” rendezővé válni?

Ez egy más attitűdöt kíván. Másik létezés. Nem könnyű. A rendező egy nagyon magányos szakma. Amikor rendezel, akkor mindenkinek van kérdése, te pedig azért vagy ott, hogy válaszolj, és amikor benned gyülemlik fel rengeteg fájdalmas kérdés és bizonytalanság, akkor hátra fordulsz és nincs ott senki. Érdekes érzés az is, így a bemutatóhoz közeledve, hogy a premier a színésznek ünnep, a rendező pedig ott, akkor engedi el a gyerekét. A színésznek ilyen szempontból nehezebb és könnyebb is. Ő meg tudja élni estéről estére az alkotás folyamatát. A rendező nem. Valószínűleg valami ilyesmi érzés lesz majd az is, amikor a fiam elmegy otthonról.

Soha nem rendeztél Szolnokon eddig. Tetszik a színház?

Eszméletlen szép lett az épület. Egy kicsit irigykedem is erre a csodálatosan felújított színházra. Van hely a lábadnak a székek között, gyönyörű a bársony borítás rajta. Szép a színpad. Rend van. Ha felnézek a lámpa parkra, ami itt van, elakad a szavam. Miskolcon ennek az egytizede sincs meg. Csodálatos.

Meglepődtél a felkérésen?

Nagyon jól esett, amikor Botond (Barabás Botond igazgató, szerk.-) felhívott. Szabó Máté, aki nemcsak kollégám, de a legjobb barátom is, tavaly rendezte itt A fösvényt, és amikor hazajött Miskolcra, azt mondta, hogy nagyon jó volt itt. Ez is szerepet játszott abban, hogy nem is gondolkoztam azon, hogy vállaljam-e. Arról nem is beszélve, hogy amikor egy teljesen új helyre kerülsz, nagyon jó játék a saját személyiségeddel, hogy az előre elképzelt prejudikációidat (amit egy-egy színésszel kapcsolatban gondolsz) levetkőzd, mint rendező és arra legyél kíváncsi, akivel találkozol, ne arra, akit elképzeltél. Mindig jó új emberekkel dolgozni. Megtudod-e győzni őket? Tudod-e irányítani őket? Egy teljesen új szakmai közegben érvényes-e, a világlátátásod, a szakmaiságod, a stílusod? Ezek fontos kérdések. És én azt érzem, hogy velünk most ez a hat hét úgy igazán megtörtént és nagyon termékeny volt. Hamar megtanultuk egymást. Szóval őszintén mondom, hogy hatalmas nagy öröm volt ez az időszak, és úgy érzem, hogy egy revelatív előadás születik épp, amilyen szerintem még nem volt ebben a színházban.

Mi a titka ennek a darabnak?

Mivel Szolnokon vagyunk, mondok egy kosaras példát. Amikor az ember kosármeccset néz, akkor mindenkit foglalkoztat az, hogy mit mondhat az edző szünetben a játékosoknak. Mindenki elképzeli, hogy milyen lehet ez az egész belülről. Ugyanis most nem az a sablon cselekmény zajlik, hogy csak nézzük a meccset és szurkolunk, tehát, hogy a színpadon megoldódik a krimi, hanem a cselekmény egyszer csak leáll és onnantól be lehet lesni az öltözőbe. Egy adott pillanattól te, a néző irányíthatod a cselekményt, hogy merre menjen, mi történjen. A jelent és a jövőt is befolyásolhatod. Úgy gondolom, hogy az ember alapvetően kíváncsi és benne van az ösztön amikor egy krimit néz, hogy beleszólna, kérdezne. Itt most ez fog történni. Hivatalosan hat szereplő van, de igazából hét. A hetedik pedig a közönség.
Ritkán van ilyen előadás, nem csak Magyarországon, de a világon is. Bár azt hiszem, hogy talán annyit is elég lenne mondani, hogy ez az előadás több, mint tizenkétezerszer ment Bostonban.

Mit üzensz a közönségnek, akik még gondolkoznak, hogy megnézzék-e?

Azt, hogy ilyet még nem láttak itt. Ebben biztos vagyok. Olyat, hogy előadás közben azt mondhatják, hogy “nem így történt”, máshol, máskor nem fognak átélni.

Forrás: Szolnoki Szigligeti Színház