Hosszú idő telt el, mióta pályakezdőként a fővárosból Kecskemétre költözött az akkor még csak szárnyait bontogató Pál Attila. Tele ambíciókkal, tettre készen, álmokat dédelgetve érkezett, mára azonban ő a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház társulatának egyik alappillére. Tevékenyen éli az életet, ikonikus pontja a városi közéletnek, és a kezdetek óta ott segít, ahol tud. Nincs hiányérzete az elmúlt 35 évvel kapcsolatban, és rendkívül hálás a sorsnak, amiért ennyi boldog pillanattal áldotta meg. Pál Attila válaszolt Morva Daniellának.
Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor bontogatni kezdted a szárnyaid Kecskeméten?
Lendvay Ferenc igazgató úrnak köszönhetően kerültem ide fiatalon, tele ambíciókkal. Az egyik vizsgaelőadásunk után látogatott meg engem az öltözőben és rögtön szerződést kínált. Gyakorlatilag gondolkodási időt sem hagyott, azt mondta: nála jó kezekben leszek. Hittem neki, aláírtam. Kétségkívül jó döntést hoztam, mert csodálatos volt az a korszak. Igaz, érdekesen indult a pályám, hiszen Feri bácsi komolyabb szerepeket ígért nekem, eleinte mégis kisebbeket osztott rám. Először a Háború és békében játszottam Rosztov grófot, melyet egy Marica grófnős Alfréd, a komornyik követett. Amikor megláttam, hogy ezt a szerepet kaptam, teljesen kiborultam. Arra gondoltam: ezért jöttem én le Kecskemétre?
Mi hozta meg a fordulópontot?
A Bál a Savoyban című operett. Végre megkaptam az első jelentősebb szerepemet: Musztafa bejt alakítottam. Fantasztikus volt, igazi közönségsiker lett az előadás. Ezt követően felfelé kezdett ívelni a pályám, sorra kaptam meg a jobbnál jobb szerepeket. Temérdek operettben, zenés vígjátékban és musicalben is volt szerencsém kipróbálni magam. Csodálatos korszak volt! Gyakorlatilag akkor alapoztam meg a karrierem és abban a néhány évben szeretett meg engem igazán a kecskeméti közönség. Úgy tudom, szerelmes leveleket is kaptál. Harminc évvel ezelőtt teljesen mások voltak a fiatalok és a színház által teremtett atmoszféra. Akkor még a virágdobálás is természetesnek számított, a legtöbb előadás után virágeső hullt a lábunk elé. És valóban! Amennyire én tudom, osztályok voltak belém szerelmesek, és szerelmes levelek tömkelegével bombáztak a lányok. Ez akkor csodálatos érzés volt, és valószínűleg ez az oka annak, hogy ma rendkívüli boldogsággal és büszkeséggel tölt el, amikor látom a fiatal színészeink sikereit, és hogy mennyire szereti őket a közönség.
Többször említetted, hogy ez egy csodálatos korszak volt. Mi következett ezután?
A Lendvay Feri bácsit követő éveim is termékenyek voltak, és bár más gondolatiság uralta a színházat, egyáltalán nem emlékszem rá vissza keserű szájízzel. Érdekes módon, még a Bal-korszakban is játszottam komolyabb szerepeket, pedig az igazgató úr az utolsó évében úgy döntött, nincs rám szüksége. És akkor történt valami egészen rendkívüli. A kecskeméti közönség aláírásgyűjtésbe kezdett, sőt, tüntettek is a Városháza előtt! Szerették volna, hogy visszakerüljek a színházba, és ez nagyon sokat jelentett nekem. Kiálltak értem, ezért én is ezt tettem és nem kerestem más lehetőséget. Kitartottam, és örülök ennek, hiszen a következő évadban megérkezett Bodolay Géza igazgató úr, aki lehetőséget kínált nekem. Újra játszani kezdtem, és ez így ment az elkövetkező években is. Nagy örömmel töltött el, hogy az újabb igazgatóváltást követően Cseke Péter is számított rám. Általa a táncos-komikusi szerepek mellett sok vígjátékban, drámában és mesedarabban kipróbálhattam magam. Úgy érzem, az igazgató úr azóta is számít rám és ez boldoggá tesz.
Vegyes a paletta az elmúlt 35 évből a színházi szerepeidet illetően. Sosem kerültél skatulyába?
De igen, a pályám elején. Akkor megkaptam, hogy zenés színész vagyok, de szerencsére az utóbbi 20-25 év rácáfolt erre. Szerettem, hogy sokrétűen használnak, számomra is nagy élmény és kihívás volt prózai, drámai, komoly szerepekben tündökölni. Külön öröm volt, amikor ezekért kaptam dicséretet. Emlékszem, a Száll a kakukk fészkére című előadás után például rengeteg nézői üzenet érkezett és ez boldogsággal töltött el, mert az külön elismerés számomra, ha prózai alakításokért is dicsérnek. Nagyon fontosak ezek a visszajelzések, elvégre a közönségnek játszunk.
Úgy tűnik, hamar befogadott téged a város és az itteni közönség. Ma már kecskemétinek vallod magad?
Olyan szeretetet kaptam ebben a városban az elmúlt 35 év alatt, hogy ahhoz nincsen fogható. Sokszor hallottam azt a kifejezést, hogy „Pál Attila a mi gyerekünk! Pál Attila a miénk!”, és ez egy jóleső érzés, mert bár sokan kezdték itt a pályájukat, majd gyorsan továbbléptek, én itt maradtam. Elképesztő érzés hallani, amikor a negyvenes korosztály azt mondja, rajtam nőtt fel… Sokan még a mai napig örülnek, ha meglátják a nevem egy előadás színlapján és miattam jönnek el a darabra. Szeretnek az emberek és én is szeretem ezt a várost. Azt kell mondjam, az itt töltött 35 évem alatt vérbeli kecskemétivé váltam. Sokan nem is tudják, hogy Budapesten születtem és nevelkedtem.
Milyen érzés, hogy még egy szimpla ügyintézést sem tudsz lebonyolítani anélkül, hogy felismerjenek?
Néha olyan érzésem van, mintha egy „nagy faluban” élnék. Nem tudok úgy elmenni a boltba, a kórházba, a kormányablakba, a postára, vagy igazából bárhova, hogy ne mosolyogjanak rám, ne ismerjenek fel. Rengeteg kedves megjegyzést kapok és folyamatosan érzem a felém áradó szeretetet… úgy gondolom, ezekért már megérte itt töltenem az elmúlt három és fél évtizedet.
Harmincöt év ugyanannál a színháznál. Áldás vagy teher?
Régen mondhatni természetes volt, hogy egy egész emberöltőt töltött ugyanannál a színháznál egy színművész. A nagyjaink, mint Psota Irén vagy Gábor Miklós olyan módon kötődtek egy intézményhez, hogy még ha voltak is kitekintéseik, pontosan tudtuk róluk, ki hova tartozik. Ez így volt természetes. Ma ez már jóval bonyolultabb kérdés. Azt mondják, jobb, ha az ember időnként színházat vált, hogy fenn tudja tartani az érdeklődését a szakma iránt és ne váljon unalmassá a közönség számára. Én nem hiszek ebben. Miben hiszel? Szerintem nagyon fontos, hogy egy színész sok rendezővel dolgozzon együtt. Ha erre van lehetősége, mindig meg tud újulni. Egy olyan rendező, aki még nem ismer minket annyira, teljesen máshogy nyúl hozzánk, egészen más impulzusokat váltunk ki belőle, így ez mindenféleképpen éltető ereje tud lenni a pályán maradásnak, de akár az intézményen belül maradásnak is.
Egy színművész a végletekig meg tud újulni?
Fontos, hogy folyton megújuljunk, de egy bizonyos ponton túl az ember már nem tud kilépni önmagából. Azért vagyunk színészek, hogy belehelyezkedjünk egy másik karakterbe, egy másik életbe és igyekszünk mindent elkövetni, hogy ez a lehető legjobban sikerüljön. Ugyanakkor önmagunk személyiségét magunkban hordozzuk. Úgy gondolom, ha a közönség megszeret egy színészt, azt évtizedeken keresztül képest azért szeretni, amilyen. Ez is a titka annak, hogy hosszú távon ugyanannál a színháznál tudjon maradni egy ember anélkül, hogy unalmassá és fásulttá válna. Tulajdonképpen Haumann Pétert is azért szerették, mert Haumann Oéteres volt, a Bodrogi meg Bodrogis.
Sosem vágytál vissza a fővárosba?
Minden pályán vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Amikor az ember úgy érzi, jó helyzetben van egy társulatnál, nem akar elmenni és valószínűleg nem is tudna elszakadni. Nehéz otthagyni a jó szerepeket, a közönség és a város szeretetét. Ám vannak nehezebb pillanatok is, de rossz lelkiállapotban az ember szintén nem tud váltani, akkor meg pontosan ezért nehéz elmenni. Természetesen hiányzott a szülővárosom, és bevallom, előfordult, hogy nem tudtam, melyik úton folytassam az életem és a pályám. Végül azonban mindig a maradás mellett döntöttem.
Budapest talán sok minden mást is adhatott volna a számodra művészi lehetőségek terén. Nincs hiányérzeted?
Jó kaland lett volna kipróbálni magam filmekben és szinkronszerepekben, az tény, ám az első évek feszített munkatempója miatt – gyakorlatilag éjjel nappal próbáltam vagy játszottam – ezekre esélyem sem volt. Bár ez még most is benne lehet a pakliban! De semmit sem bánok. Szerencsésnek érzem magam, amiért mindig van mit csinálnom Kecskeméten. Néha kifejezetten úgy érzem, ha kétszer ennyiből állna egy nap, az is kevés lenne…
Köztudott rólad, hogy nem önmagában a színház tölti ki az életed. Kialakítottad magadnak azt a fajta pörgést, ami sosem hagy unatkozni és elvágyódni innen. Mi mindennel telnek tevékeny napjaid?
Rengeteg mindent csináltam az elmúlt 35 évben a színház mellett, még felsorolni is nehéz lenne. Felléptem különböző városi és megyei ünnepségeken, részt vettem céges bulikon és nyugdíjas találkozókon, sokat jótékonykodtam és több ciklust is eltöltöttem bizottsági tagként. Dolgoztam és tevékenykedtem továbbá a Gong Rádiónál és a Kecskeméti Televízióban, tehát gyakorlatilag Kecskemét minden szegmensén. Néhány évvel ezelőtt a temetések is az életem részévé váltak, gyakran kérnek fel polgári búcsúztatásokra és megemlékezésekre. Ezen lehetőségek egy része megtalált, másokat én fedeztem fel. Ennek a sokoldalúságnak köszönhetően mára nem csak a színházkedvelők, de a kecskeméti lakosság jelentős része ismer vagy felismer.
Nem kenyered a semmittevés. Sosem szoktál unatkozni?
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy soha nem unatkoztam a 35 év alatt. Nyilván a család is lekötött a munka mellett, de én ezeken kívül is mindig igyekeztem száz fokon pörögni. Rendre elcsodálkozom azokon az embereken, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, amikor nem dolgoznak. Annyi lehetőség van a világban. Tőlem folyton megkérdezik, hogy tudok ennyi mindennel foglalkozni, de számomra ez magától értetődő. Folyamatos pörgésben vagyok és imádom ezt.
A színház már önmagában is kimerítő és lemondásokkal teli világ. Nem szoktál elfáradni?
Dehogynem. Bár az életmódváltás sokat segített. Amikor idekerültem, jóval filigránabb voltam, és bár eleinte nem kellett azzal törődnöm, hogy időközben felszöknek rám a kilók, mostanra azért rakódott rám némi súlyfelesleg. Az ember könnyedén bele tud kényelmesedni az általa megszokott jólétbe, és ez bizony táptalaja az egészségtelen életmódnak. Nehezített a helyzetünk az átlaghoz képest, hiszen a munkarendünk sem túl hétköznapi. Ehhez jön még az a tény, hogy az évek előrehaladtával csökkentek a zenés-táncos szerepeim, rengeteg prózát játszottam, és ezáltal kevésbé voltam edzésben. Míg régen nem volt lehetőségem arra, hogy elpuhuljak, az elmúlt tíz évről sajnos ez nem mondható el. Tavaly januárban kezdtem el az edzés mellett tudatosan odafigyelni az étkezésemre, és szerencsére sikerült rövid időn belül számos kilótól megszabadulnom.
Azóta is tartod magad ehhez?
A kezdeti néhány hónaphoz képest lazítottam a szabályokon. A keret már nem olyan szűk és az intenzitás is csökkent, ám a mai napig aktívan edzek, az éjszakai étkezéseket pedig igyekszem elkerülni. Próbálok egészségesebben élni és azóta százszor könnyebben létezem. Ahogy a színpadon, úgy az életben is jelentős változásokon mentem keresztül és hihetetlenül boldoggá tesz, hogy ezt megléptem. Én vallom a régi mondást, mely szerint „ép testben ép lélek”. Ez a kettő szorosan összefügg.
Ennyi idő távlatából, figyelembe véve a jelenlegi körülményeket, mik most a jövővel kapcsolatos vízióid?
Amíg az egészségem engedi, szeretnék a színpadon állni! Sokat gondolkodtam már azon, hol kellene meghúznom a határt… hogy mikor mondom azt, kiszállok és nem csinálom tovább. Ez egy rendkívül érdekes és összetett dolog. A színészt a színpad élteti, nem véletlenül kapaszkodunk ebbe annyira. Viszont szerintem érdemes egy pályát addig lezárni, amíg elegánsan és méltón teheti az ember, de félek, ha egyszer oda kerülök, én sem leszek majd képes erre. Színészként és emberként is kapaszkodunk, ragaszkodunk, de az élet könnyedén felülírhatja a dolgokat. Ha visszatekintek, sok jót kaptam az élettől, és bízom benne, hogy ez az elkövetkezendő időkben is így lesz. Hiszek abban, hogy mindig azt kapjuk, amit megérdemlünk. Nekem van egy nagyon régi ars poeticám, mely szerint ha segíteni nem tudok, ártani minek ártsak. Próbálok eszerint élni, és ha jönnek is még nehézségek és buktatók az életemben, bízom benne, hogy odafigyelnek rám fent az Égiek.
Szerző: Morva Daniella / Kecskeméti Nemzeti Színház