Szegedi SzabadtériVecsei H. MiklósDobó KataKisvárda
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 12., szerda

    „Sok tekintetben egyedi generáció a miénk” – Interjú Béres Bencével és Bíró Zsombor Auréllal

    2024. május 19., vasárnap 09:21

    Április 25-én láthattuk először a Megrág, kiköp c. előadást Kizlinger Lilla rendezésében a Katona Sufnijában. Az improvizációkból születő darab írójával, Bíró Zsombor Auréllal és az egyik szereplőjével, Béres Bencével beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló eszmélésről, egyetlen pillanat alatt születő felismerésekről, egy színész párkapcsolat réteg jellegéről és a sajátos, drámai dinamikájáról, a fiatal generáció színpadra kívánkozó helyzetéről, az abúzusról, az alkotás, a féltékenység és a nárcisztikusság megmutathatóságáról, az őszinte közlésről…

     Mi jut az eszetekbe először az eszmélésről?

    Zsombor: Azok a beleizzadós pillanatok, amikor észreveszed a saját hibásságodat. Pár évvel ezelőtt egy kispályás focimeccsen lőttem egy gólt, és miközben a csapattársak gratulációit fogadva visszakocogtam a térfelünkre,

    bevillant, hogy igazából nem a góllövés élményének örülök, egyszerűen az okoz boldogságot, hogy rám szegeződik egy csomó tekintet, és ezek az emberek most mind tudják, hogy én milyen jól focizok. Ez például egy ilyen izzadós eszmélés volt.

    Nézek ki a fejemből a műfüvön, hogy oké, akkor ez vagyok én. Később ez a pillanat lett az egyik kiindulópontja a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regényemnek.

     Bence: Miközben hallgattam Zsombort, nekem az jutott eszembe, hogy az eszmélés  talán nem is egy pillanat, hanem egy tudat alatt zajló, hosszan tartó folyamat. Amelyben aztán eljön egyszer egy pont, amikor rádöbbenünk és megértjük, hogy pontosan miből és miért “eszméltünk fel”.

    Vajon a Megrág, kiköpben hány ilyen pillanat követheti egymást?

     Bence: Nehéz megmondani.

    A Megrág, kiköp mindkét karakterének különböző dolgokból kell föleszmélnie.

    Zsombor: Az előadás egy fiatal színész pár történetét meséli el. Régóta együtt vannak, és nagyon szeretik egymást, a pályájuk viszont eltérően halad. A fiú, akit Bence játszik, társulati tag a Katonában, a lány viszont, akit Rujder Vivien alakít, az egyetem elvégzése után pályaelhagyó lett. A darab az ő eszméléseikről szól, a saját hibásságuk felismeréséről, és azokról a küzdelmekről, amiket önmagukkal, egymással és a szakmájukkal vívnak.

    Honnan ez a specifikus témaválasztása a darabnak?

    Zsombor: Kizlinger Lillával minden munkánkban személyes anyagokból indulunk ki. Ilyen intim, önéletrajzi ihletettségű előadás lett a TÁP Színháznál készült Mit csináljak, hogy jobban érezd magad, és a diplomafilmünk, A naprendszer közepe is.

    A Sufni-projektre eredetileg Weöres Sándor Psychéjével pályáztunk, az volt a tervünk, hogy Lónyay Erzsébet figuráján keresztül fogunk beszélni olyan témafelvetésekről, hogy mi történik egy kapcsolatban, ha az egyik fél sikeresebb lesz a másiknál, hogyan veszíti el önmagát az ember egy olyan világban, ahol minden irányból a saját arca néz vissza rá.

    De ahogy Vivivel és Bencével elkezdtünk ötletelni, imprózni, azt vettük észre, hogy egyre távolodunk az eredeti kiindulóponttól. A koncepciónk magja megmaradt, ahogy a kérdéseink is, a válaszaink viszont megváltoztak a munka során. Végül kiléptünk Weöres univerzumából, és az imprók alapján összeraktunk egy új darabot.

     Bence, számodra mit jelent egy ilyen személyes hangvételű anyaggal dolgozni?

    Bence: Egyszerre jó is, rossz is. Persze az idei évadban már szinte „megszokott” is, hiszen a decemberben bemutatott, Tarnóczi Jakab által rendezett Extázis is eléggé személyes a témáját tekintve, és a szövegkönyve a Megrág, kiköphöz hasonlóan improvizációval, közös munkával alakult.

    A mostani munka sok aspektusában emlékeztetett az egyetemen készített életjeleneteinkre. A téma közelsége és a próbafolyamat intimitása egyszerre felszabadító és megterhelő. Másképp vesz ki az emberből egy ilyen típusú előadás. Talán eggyel jobban fennáll annak a veszélye, hogy akár haza is viszed a munkát,

    vagy hogy többet gondolkozol róla, mint az szerencsés lenne. Mindeközben egy ilyen téma igényli is, hogy többet tegyél bele, emiatt óhatatlanul egyensúlyoznod kell a munkád és az életed között.

     Belterjes rétegproblémának tűnik a darab témája, ám biztos, hogy ténylegesen is az?

     Zsombor: Persze hogy annak tűnik, hiszen magunkról beszélünk a darabban, és hát a mi problémáink rétegproblémák. Belterjesek viszont remélhetőleg nem leszünk, hiszen az előadásban látható, színházi-filmes szakmai konfliktusok mögött olyan emberi dilemmák rejlenek, amiket mindenki közelről ismer.

    A színész mint figura egyébként különösen alkalmas arra, hogy mindennapos problémákról, féltékenységről, irigységről, kiszolgáltatottságról beszéljünk rajta keresztül, hiszen a munkája során szokatlanul éles érzelmi helyzetekkel találkozik.

    Mondjuk megcsókolják a színpadon, és rájön, hogy élvezte. Kell éreznie bűntudatot emiatt? El kell mondania otthon? Ha elmondja, a párja jogosan lesz rá féltékeny? Olyan dilemmák ezek, amik a felszínen talán távolinak tűnnek, de a lényegük mégis nagyon általános.

    Hol vannak azok a párhuzamok, megfelelések az anyagban, amelyeket a saját életetekkel a leginkább azonosnak éreztek, gondoltok?

     Bence: Sok apróbb párhuzamot tudok találni, hiszen mi improvizáltuk a darab alapját.

    Maga a közeg, amelyben játszódik a történet, a sajátunk. A saját szakmai- és magánéletemben viszont egyáltalán nem úgy működöm, mint Marci.

    Ezért nem is tudok olyan pillanatot kiemelni, hogy “hú, ez itt én vagyok.”

     Mi lehet amögött, hogy ennek a mostani fiatal generációnak a problémái jó értelemben vetten elárasztották a színházi játéktereket?

    Zsombor: Az, hogy megérkeztünk, és ezek a problémák foglalkoztatnak minket. És hogy vannak színházak, például a Katona, amelyek próbálnak nyitni a fiatal alkotók felé. Egyébként sok tekintetben egyedi generáció a miénk. Az előttünk lévő nemzedékek számára a sikerhez vezető út világosan ki volt jelölve, amit persze nem volt muszáj végigjárni, de aki nem a kikövezett úton haladt, az is pontosan tudta, hogy mik az igazodási pontok.

    Mi viszont eleve egy olyan apokaliptikus kulturális mezőbe érkeztünk, ahol ezt az utat, ezeket az igazodási pontokat már nem nagyon látni. Nekünk a Covid és az egyetemfoglalás volt a szakmai tűzkeresztség,

    és ezek a tapasztalatok visznek minket előre, ott munkálkodik mindannyiunkban az az élményanyag, amit abban a néhány hónapban összegyűjtöttünk. És persze lehet, hogy a konkrétumok szintjén nem szerepel az egyetemfoglalás például a Megrág, kiköpben sem, mégis ott lüktetnek minden mondat mögött a közösen átéltek.

     …ahogy gondolom az is, hogy ezen összezártságok alatt sokszorosabb intenzitással kerültek felszínre azok a témák, melyek más esetben talán említésre sem kerültek volna.

    Bence: Nagyon sok tehetséges fiatal van ebben a generációban, aki dolgozni akar, de nem kap lehetőséget. Van egy hatalmas energiabuborék, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. És minden hányattatás ellenére születnek előadások és filmek, mindenki próbál a maga módján alkotni és érvényesülni.

     Zsombor:

    Annyira hányattatottra sikerült az indulásunk, hogy érdekes módon nem elkeseredést, hanem valamiféle dacos soha-fel-nem-adást szült bennünk. Azt a hozzáállást, hogy ha művészetet csinálni egyáltalán nem tűnik lehetségesnek, mi akkor is csinálni fogjuk.

     Szerintetek melyik lehet a célravezetőbb: inkább megrágni vagy inkább kiköpni?

     Bence: Ezt szerintem helyzete válogatja. Jó dolog megrágni, de azért sok mindent ki is kell köpni. De nem mindent.

    Zsombor: Én inkább az a megrágós típus vagyok.

    Bence: A generációnk pont e kettő között őrlődik. Elmenni most még gyorsan  Norvégiába sört csapolni, és kezdeni egy új életet – vagy inkább beletolni rengeteg energiát, saját tőkét, kapcsolatokat, hátha bejön…?

     Zsombor: Mondjuk én végsősoron azt azért bánom, hogy nem lettem focista…

     Bence: …azt én is, igen.

     Zsombor: De sajnos, ez a hajó elúszott. Szerencsére a Srácok a Presszóból színeiben a Ludovika 2. ligában még bizonyíthatok.

     Bence: …én meg a Fröccsös Dömében. Vagy majd egyszer egy színész- vs. íróválogatott meccsen.

    Szerző: Csatádi Gábor

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram