Mi volt a célja a 13 pontos kultúrpolitikai kiáltványával? Kinek akart üzenni ezzel? Hogy látja a Fidesz kulturális harcainak mérlegét? Szabó László producer, kommunikációs tanácsadó, a Teátrumi Társaság titkára a Mandinernek válaszolt.
A teljes interjú ITT érhető el.
A kérdésre, a Kommentár folyóiratban megjelent 13 pontja kultúrpolitikai kiáltványnak tekinthető-e, Szabó László úgy fogalmazott: “Ez egy gondolatsor, ami régóta érlelődik bennem, és nem több ennél. (…) Nem szerettem volna semmi olyat üzenni ezzel, hogy: „előre, utánam!” Mindenki kedve szerint viszonyulhat hozzá.”
Annak van-e valami oka, hogy a szöveg hangvétele egy az egyben rímel a mostani kormánykommunikációra, azt nyilatkozta: “Meglehet, bár az én szövegem kultúrpolitikáról szól, nem pedig általános politikai hangütésről. Arra pedig nem direkt rímel, de nyilván én is érzem, hogy ez van, szóval semmiképp nem akarok úgy tenni, mint aki nem érzékeli. Egyébként érdekes ez. Valójában arról a vezérgondolatról, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, nem gondolom, hogy harcos gondolat. Azt hittem, ez lehet a legnagyobb közös osztó vagy a legkisebb közös többszörös – ez már megközelítés kérdése.”
Szabó László azt is leszögezte, nincs ambíciója direkt politikai tevékenység végzésére: “Azt próbálom csinálni, amihez értek, és azokat próbálom a politikai tevékenységükben segíteni, akikről azt gondolom, hogy értenek hozzá, és jól csinálják.”
Számos területen feltűnik a kultúra körül: tanácsadóként dolgozik a Nemzeti Színházban, részt vállal a Terror Háza rendezvényeinek szervezésében, Szente Vajkkal hazai musicalek létrejöttén bábáskodik, s még a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke is. Ennek kapcsán Szabó László úgy nyilatkozott: “Közéleti ember vagyok. Olyan, aki szeretne értékes dolgokat létrehozni, amelyekkel hat másokra. Az az ambícióm, hogy olyan dolgokat teremtsek, amelyekkel jó érzéseket, szép és hasznos élményeket adhatok át, segíthetem az emberek előre jutását. Igaz ez a sport, a kultúra vagy a kommunikáció területére. Úgy tapasztaltam, hogy jó építésvezető vagyok, sikeres csapatjátékosnak tartom magam, aki tudja az embereket motiválni, összetartani és csapatként működtetni. “
A riporter felvetésére, miszerint a jelenlegi kormány az egész kulturális életet megbolygatta – szinte minden területen drasztikus változások, vezetőcserék, átstrukturálások történtek, kifejtette: “(…) A politika – hogy egy sporthasonlatot mondjak – végső soron az eredményjelző táblán dől el. Az első ciklus államtitkárai, majd Hoppál Péter és Fekete Péter, mint politikusok – ha a végén fölnézünk az eredményjelző táblára – tökéletesen végezték a dolgukat.”
Azt is hozzátette: “Egy dologban azonban biztos vagyok: olyan helyzet nem lesz soha, amikor egy Mandiner-interjúban arról beszélgetünk majd, hogy milyen jó dolog, hogy Magyarországon kitört a kultúrbéke. És egyébként a világban sem lesz ilyen. Talán baj is lenne, ha kitörne. A Kommentárban megjelent szövegemnek meglehetősen fontos pontja, amikor azt állítom, ma már teljesen világos, hogy a világban döntően nem politikai és gazdasági harcok folynak, hanem kulturális küzdelem zajlik. Éppen ezért az a legfontosabb kérdés, hogyan határozzuk meg magunkat kulturálisan. Ebben pedig nekünk nem simulékony, kedves, helyes, jópofa srácoknak kell lennünk, hanem emelt fővel kell azt mondanunk, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Csak így fogunk tudni ebben a küzdelemben helytállni. Ha nem ezt mondjuk, hanem azt, hogy tulajdonképpen, nem is rossz dolog magyarnak lenni, viszont tényleg frankó dolog svédnek vagy kanadainak: nos, az vesztes alapállás. (…) Úgy gondolom, hogy a magyar kultúrpolitikának és kulturális jelenlétnek a világban nemhogy versenykerülőnek, hanem kifejezetten versenyt keresőnek kell lennie. Nekünk nem megúszni kell a versengést, hanem provokálni kell a versenyt. Mert nekünk megvan ehhez az erőnk, és állni fogjuk a versenyt.”
A 13 pont végén azt írja, a Nemzeti Kulturális Alap feladata meg kell, változzon, erről szólva azt mondta:
“1992-ben, amikor létrejött az NKA, más helyzet volt a kultúrpolitikában, és a világban is. Az 1990-es évek közepére a magyar kulturális élet finanszírozásának struktúrája nem alakult ki, abba a kesze-kusza finanszírozási helyzetbe próbált beilleszkedni az NKA. De húsz évvel később nem ugyanaz a logika kell, hogy működtesse.
A Nemzeti Kulturális Alapnak más feladatot kell adni – ez pedig, szerintem, a kulturális innováció és mentoráció.
Az lenne a dolga, hogy fölkutassa és megtalálja azokat a fészkeket, ahol klassz, izgalmas, értékes, minőségi, friss kulturális innovációk születnek, és ezeket inkubálja. Ez ugyanis égető hiány. Szerintem efelé kéne eltolni a jogszabályokat. Mert most az a helyzet áll elő, hogy az NKA pályázatain olyan intézmények is részt vehetnek, akik egyébként az NKA-n kívül álló kultúrafinanszírozási rendszerből is kapnak pénzt. Lehetetlen, hogy olyan fesztiválok, színházak, art mozik, képtárak, múzeumok, közgyűjtemények kapjanak pályázati forrásokat, amelyek egyébként finanszírozottak az állami költségvetés által. Márpedig jelenleg az zajlik, hogy NKA-s pénzből próbálják meg betömögetni a különböző vélt vagy valós lyukakat. Amikor azt írom, „költségvetés-pótló”, ezt értem alatta.”