Amiről nem beszélünk, az nincs – ezt tapasztalta meg Szalontay Tünde, aki érezte, hogy valami nincs rendben, de csak felnőtt fejjel szembesült az igazsággal. Traumáját újra és újra kijátssza magából a Jurányi színpadán a Született: Wágner Emese című monodrámájában, ami idén elnyerte a legjobb monodráma díját, Budapesten jelenleg a Jurányi Ház színpadán látható. Erről kérdezte a HVG.

Huszonévesen bizonyosodott meg arról, hogy a szülei nem a vér szerintiek, csecsemőként fogadták örökbe. Ettől a pillanattól az élettörténetéről írt, a Született: Wágner Emese című darab bemutatójáig további évtizedek teltek el. Arról szólva, melyek voltak ennek a hosszú útnak az állomásai, Szalontay Tünde kifejtette:
„25 voltam, igen. És olyan tízévesforma, amikor a nevelőanyám egyszer elszólta magát – ez a darab egyik jelenete is -, de a nevelőapám határozottan tagadott, én pedig gyerekként neki akartam hinni. „Te nem is vagy az igazi unokatestvérünk” – ez is elhangzott rokonlátogatóban. Mindig éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel körülöttem. (…) A szégyen és a titok lett az örökségem, és úgy éreztem, belepusztulok, ha nem töröm meg ezt az ördögi kört, egyetlen választásom az volt, hogy szembesítsem magamat a valósággal.”

Örökbefogadó apjának a második felesége mondta ki végül kerek perec, hogy a szülei nem az igaziak:
„Ez a Dániában töltött éveim idején történt, amikor karácsonykor hazalátogattam. Egy pszichológiai témájú könyvet olvastam, amiben a szerző leírta az elhagyott csecsemő leépülésének fázisait. Volt egy mondat, ami el is hangzik a darabban – „a csecsemő azt is elfelejti, amire vágyott” -, egészen egyszerűen magamra ismertem, és utána akartam járni végre, mi igaz ebből a sejtésből, ebből a bennem kavargó furcsa valamiből. A konyhában a bejgli és egyéb karácsonyi kellékek közt hangzott el a válasz. Visszatérve Dániába már csak sírni tudtam, és elkezdődött a terápiám, ami a látható, színházihoz képest az életem másik fontos szintje lett. Eleinte mélységesen szégyelltem, hogy felnőtt nőként vissza-visszaestem a csecsemőközeli állapotba a belső élményvilágom tekintetében, ezt kellett valahogy közelíteni a 25 éves énemhez. Évekig folytatódott a terápia aztán itthon is, de még mindig nem tudtam erről nyíltan beszélni, hosszú, kiszolgáltatott éveken keresztül csak a közeli barátaimnak mondtam el.”

Azt is hozzátette: „A saját történetem megtanította, hogy mennyire nehéz pótolni a hiányokat. Lehetetlen feldolgozni, hogy téged nem akart az anyád. Ez abszurd, ez képtelenség. Ezt az abszurdumot kell elfogadni. (…) Az örökbefogadott gyerekek világáról nagyon keveset tudunk, a szülőkéről inkább, ezért is örülök, hogy ez a darab végre megszületett. De fontos, hogy azok is tudjanak kapcsolódni, akiknek a magány, a titok, az identitáskeresés, az anya-gyerek kapcsolat miatt mond valamit”.

Forrás és részleetk itt: HVG 2024.10.31 – 46,47. oldal