A teljes interjú ITT érhető el.

A színész ennek kapcsán úgy fogalmaz: „Korábban azt mondták, hogy sok mindenben nem értenek egyet, de a lényegben igen. Mi most a szakmában sok mindenben egyetértünk, de a lényegben nem.”

A háborúskodásról azután a színész elmondja: hasonló konfliktusokat élt át az új Nemzeti Színház megalakulásakor. „Tudtam, milyen mélysége van, amikor a szakma valamit akar vagy nem akar, és ezzel szemben egy ember, konkrétan én, akarok valamit vagy nem akarok. (…) Hogy ez konfliktusba kerül-e bizonyos korral és helyzettel, ezzel utána én már nem foglalkozom, mert az ember a döntéseiért álljon jót.”

Majd így folytatja: „Amikor felkértek, hogy tanítsak, persze, hogy eltűnődtem azon, mivel fog ez járni. Hogy micsoda vihar van ezen a téren, milyen szétszakadásba kerültünk mi is, az ország is, de ebben a szétszakadásos helyzetben sose akartam részt venni. Pajtaszínházzal, gyümölcsfákkal, a közösséggel, a családdal, a szomszédaimmal, a szakmával akartam foglalkozni, ebben a háborúban nem veszek részt. A cselekedeteimmel – Tündérkerttel, tanítással, színpaddal –, azokkal igen. De van véleményem, és ha valaki megkérdez bármiről, akkor elmondom.„

Hogy azért a konfliktus kezelése korántsem egyszerű, arról a színész elmondja: le kellett győznie félelmeit: „Például amikor elhangzott egy olyan mondat – akkor még nem voltam fölkérve (egyetemi oktatónak) –, hogy földönfutóvá teszik Vidnyánszky Attilát és bandáját, na, az félelemkeltő volt. Sokan sajnos emiatt a mondat miatt nem vállalták a tanítást, nem mertek belépni az egyetemre – talán majd most szépen, lassan. Én meg azt mondtam, hogy engem ne fenyegessen senki. Mérlegelnem kellett, és úgy voltam vele, hogy inkább nem félek. Ekkor jöttem rá, hogy én, aki mindig is konfliktuskerülőnek gondoltam magam, amikor úgy hozza a helyzet, akkor képes vagyok sarkosan jótállni magamért.” 

A távozott oktatói gárdával kapcsolatban azt mondja: „Biztos vagyok benne, hogy valami nagyon hiányzik, hiszen komoly színészek és rendezők tanítottak itt, de úgy hiszem, hogy a szakmánk tradíciója rajtunk keresztül és általunk nem tűnt el. Mi is itt tanultunk, ránk is ez a szellemiség hatott, nem kívülről jöttünk. Ugyanabból a szakmából érkeztünk, ugyanitt dolgoztunk és dolgozunk együtt filmen, tévében, rádióban, szinkronban, és ugyanúgy nem bántjuk egymást egyébként négyszemközt, ahogy eddig sem. Ha tömeggé dagad valami, és eltűnik belőle a személy, akkor azt lehet érezni, mint a szakadáskor, hogy forradalom előkészítése zajlik. Sajnálom, hogy ez magával ragadta a történetet. Nagyon nehéz lesz visszaépítenünk egy konszenzusos helyzetet úgy, hogy közben az egyetem szakmaisága nem sérülhet.”

Mindezek mellett – fejtegeti Szarvas József – ő rendkívül értékes és tehetséges alkotókat lát mindkét oldalon. A Nemzeti Színház vezetőiről például elmondja: „Schwajda György, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila – mind korunk jelesei.”

Vidnyánszkyval kapcsolatban azt is leszögezi: „Ő a mai magyar színházművészet egyik legjelentősebb egyéni hangja. Németh Antal örökségéhez próbál megint kötődni, ezt a fajta színházeszményt más korban és más módszerrel belakni, és a közönség számára felmutatni. Olyan kezdeményezései vannak a színházban, amelyek visszanyúlnak a gyökerekig, a MITEM-en keresztül pedig korunk legjelentősebb színházai jönnek ide a világból.„

Szarvas József szerint „a színház az egész világon nagyon közel csúszott a politikához, ami óriási kártétel: arra használják a művészeteket, amire nem kellene, és ez nagyon nagy hiba.”

Majd újságírói kérdésre válaszolva leszögezi: a jelenség nem Vidnyánszky Attilának köszönhető. Nem ő vitte közel a színházat a politikához: „Épp ellenkezőleg, megpróbálja kirángatni onnan. Szakmai értékrendet képvisel nemzeti gyökerekkel, nemzetközi kortárs kitekintéssel.”