A magyar színházi nyelvezet megújítója, nagy hatású rendező és tanár – a szakma színe-java nála tanult. Május 26-án 80 éves a Kossuth-,  Jászai- és Prima-díjas érdemes és kiváló művész, Székely Gábor, a Katona József Színház és az Új Színház alapítója, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, egykori rektora, akinek rendezői munkáját elmélyült elemzőkészség, a színpadi alakok emberi, lélektani hitelességének kidolgozása jellemzi.

Székely Gábor a rendezői szakot Major Tamás tanítványaként végezte el 1968-ban. Ahogy ő fogalmaz: “Szerencsés ember vagyok, mert nem téves pályán indultam el. Magát a döntést pedig a korszak kiváló rendezőtanárainak köszönhetem. (…)

Vizsgarendezése alapján a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződtették. Elmondása szerint a vidéki színházakra ekkor nemigen figyeltek, talán ezért is jöhetett létre a kaposvári, kecskeméti és a szolnoki színházi műhely: “A végeken voltunk, nem volt fontos, ami ott történik. És az akkor fiatal kortárs kritikusok elkezdték mindezt fölhangosítani, ismertté tenni az ezekben a műhelyekben születő gondolatokat. Ebből következett későbbiekben a kinevezés a Nemzeti Színházba és a Katona József Színház létrejöttének csodája”.

1978-ban kérték fel a Nemzeti Színház megreformálására, amelyet négy év után hagyott el Zsámbéki Gáborral karöltve, ekkor alapították meg a Katonát.

“Sziládi János igazgatót leváltották, bennünket a helyünkön hagytak – csak kineveztek fölénk egy új vezetôt, Vámos László személyében. Vele nekünk semmi bajunk nem volt, korábban tanárunk volt a fôiskolán, és úgy érzem, kölcsönösen tiszteltük egymást, de az is nyilvánvaló volt, hogy egymástól távol álló színházi ízlést képviselünk… Ezt a felállást nem vállaltuk… Tehát bejelentettük, távozunk a színháztól… Miután Zsámbéki Gábornak nagy lakása volt Budán, tervezgetni kezdtük egy magán-színiiskola megnyitását… Ekkor egy késő este cseng a telefon, Pozsgay Imre van a vonalban, azt kérdezi, mit szólnánk ahhoz, ha a Katona József Színház önálló társulattal mûködhetne, és hogy elvállalnánk-e ennek a színháznak a vezetését?… Mi persze igent mondtunk, s ezzel kezdetét vette egy fantasztikus folyamat. A magyar színházban eladdig páratlan csoda történt: jó évtizedes közös törekvésekben egymást már kipróbált színházi emberek létre tudtak hozni egy közös színházi mentalitás, etika és ízlés alapján álló társulatot” – emlékezett egy interjúban.

“Zsámbéki és én látszólag különböző személyiségek voltunk, de a lényeget tekintve szinte mindenben hasonlóan gondolkodtunk. Megpróbálom meghatározni a kettőnk karakterében lévő eltérést: ő játékosabb, fantáziadúsabb, én talán mélyebb, de nehézkesebb voltam. Most is úgy gondolom, hogy ez a különbözőség jó alapul szolgált a közös munkához” – árulta el egyszer a Criticai Lapoknak, amelyben Szűcs Katalin Ágnes főszerkesztő és kritikus azt is hozzátette:

Székely Gábor 1994-ben újra színház vezetői, szervezői feladatot kapott az Új Színházban. Pályázott a folytatásért, ám – a szakmai zsűri javaslata ellenére – leváltotta őt az akkori fővárosi vezetés. Ezt követően a rendezést is abbahagyta.

“Az Új Színház úgy látszik, folyamatosan botránykő marad. Gyalázatosnak tartom azt, ami most a pályáztatáskor történt. Szakmánknak kötelessége az összes pályázatot nyilvánosságra hozni, „hozatni”, és utána elemzéseket tartani arról, hogy a 12 pályázó hogy gondolkodik színházról, milyen új igényeket, új gondolatokat, és új gyakorlatokat fogalmaznak meg. Ez a mostani döntés és a döntések ilyen módja káros és megengedhetetlen” – hívta fel a figyelmet 2016-ban, miután megkapta a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját.

Azt, hogy több mint 20 éve nem rendez, úgy kommentálta: tanítványai gondolkodása már jobban érdekli, mint a saját világképe, és

“A tanári pálya a Színművészeti Egyetemen már korábban kezdődött, a professzionális rendezői munkámmal párhuzamosan. Mindkettő ugyanabból a szakmából táplálkozik. Ugyanazokat a tapasztalatokat, szakmai megfigyeléseket próbálom továbbgondolni, lefordítani a hétköznapi nyelvre és elbeszélhetővé tenni” – mondta.

Egy interjúban úgy nyilatkozott, a hallgatóktól is sokat lehet tanulni: „Rajtuk keresztül ismerhető meg a generációk változása és az is, ahogy változik az iskolához és a szakmához való viszonyuk.

Korábban Nyugat-Európában vettem észre megrökönyödve, hogy sikeres, pályájuk csúcsán lévő művészek egyik pillanatról a másikra pályaelhagyókká váltak. Az oka a nagyobb szabadság és a gazdagabb lehetőségek. Közülük többen ezzel a szabadsággal és lehetőséggel élnek is. Ez tehetséges művész esetében a szakmának veszteség.”

Székely Gábor szerint a művésszé válás nem tanítható: „Ami tanítható, az a szakma. A színészetben az önismeret, a koncentráció és a fontos technikai feladatok. De megkövetelhető a tiszta gondolkodás és a pontos fogalmazás is. A legfontosabb azonban: a mesterség alapja, hogy a hallgató tanuljon meg próbálni! És mindezzel együtt ne veszítsék el játékkedvüket, fantáziájukat. A rendezőknek meg kell tanulniuk a színészvezetést, a mesterség eszközeinek használatát, meg kell tanulni pontosan elemezni, megtanulni a tér használatát, felismerni a látvány erejét.

“A mester irányt szab, tanít, bölcs tanításaival éppúgy jelen van tanítványai életében, mint csendes, de átható odafigyelésével, az emlékezetbe vésődő értékelési és szemléleti kritériumok lenyomatával, és képes hosszú évekig jelenlét nélkül, de távolról is élőnek ható jelenléttel résztvenni a tanítvány életében, aki még sokáig a mester várható ítéletének szellemét idézve, vagy az ellen lázadozva dolgozik akaratlanul, de mindezt megkerülhetetlen módon. Az ilyen mester igen ritka, de Székely Gábor személyében ilyen mester áll előttünk” – írta róla Dr. Béres András egyetemi professzor.

Egykori hallgatói a “Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája” c. kötetben vallottak színházpedagógiai tevékenységéről, beszélgetésekkel, elemzésekkel, memoárokkal ábrázolva a módszert a maga sokszínűségében.

“Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás. A színházcsinálás gyakorlatán túl a színházi gondolkodás és a beszédmód etikáját, esztétikáját és erotikáját, vagyis a közönséget formáló alapokat fogalmazza meg egyetemi szemeszterekre bontva. A kötet azt a folyamatot követi, ahogy a huszonévesekben rejlő készség személyes tapasztalattá művelődik, miközben a színházi szakma már művészként invitálja és készteti őket munkára és alkotásra” – áll a szerkesztők előszavában.

“A kötet nem idolt igyekszik faragni, hanem az idővel és alkalommal a saját szilárd emberi–alkotói–morális középpontja körül mozgó és szükségképp változó, ritka kvalitású művészt jellemez” – írta a könyvről Tarján Tamás kritikus.

Annak kapcsán, hogy többször került vezető pozícióba, Székely Gábor korábban kifejtette, a plusz terheket azért a szabadságért vállalta, hogy megalkuvás nélkül képviselhesse saját véleményét.

Azt vallja, amióta létezik, a színház minden formájában az emberekben szunnyadó játékosságra, a játék iránti vágyra épít, ezért alkotóként “ezt kell előbányászni; a homo ludens ott rejtőzik mindannyiunkban” .

A formák kevésbé érdekelnek, azok már következnek az újragondolt gondolatokból. (…) A színház abban is tud segíteni, hogy a rendelkezésünkre álló véges időt, az életünket minél teljesebben éljük meg. Derűvel, a létezés örömével, de nem öntudatlanul” – szögezte le a Színház folyóiratban Székely Gábor. (Most a kultúrának alig látszik a helye – Szerző: Koltai Tamás / Színház)

Meggyőződése, hogy az emberek a legjobbra és a legrosszabbra is rávehetők és gyakran saját magunk ellenségei vagyunk: „Az hogy ki-ki milyen szinten, milyen tudásanyaggal, milyen kulturális háttérrel tudja megfogalmazni véleményét, az megkülönböztet bennünket. Az általam megélt évek alatt is sokat változott a világ. Ami számunkra igazán fontossá vált, aminek a hiányát meg tudjuk fogalmazni, az szakmai értelemben is mániává lett. Új műfajok, új formák jöttek létre, ezeket volt szerencsém végiggondolni a diákokkal. Izgalmas folyamatosan a világról beszélni, a világról kérdezni, meghallani, megérteni egy másik korosztály néha még modulálatlan gondolatait.”

Az alkotó a Magyar Narancsnak már 1996-ban úgy fogalmazott, „a művészet leértékelése történik, életművek váltak pillanatok alatt semmivé, de nem új értékek, hanem valamiféle barbár „kultúra” veszi át a helyüket”.

„Ha ez így megy tovább, hamarosan csak egy jelentéktelenkisebbség fog Magyarországon komolyzenét hallgatni, verset olvasni vagy művészszínházba járni. Ezeknek a megtanulása ugyanis nehéz és időigényes, a nézőktől is szellemi munkát igényel. Pedig még mindig a színház szeretetét lehetne a legkönnyebben „megtanítani” a fiataloknak; sokkal nehezebb a képzőművészet vagy a zene iránt fogékonnyá tenni őket.

– szögezte le Székely Gábor.

A rendező, aki 5 évig a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora volt, tanárként 2020 szeptemberétől, nyílt levélben mondott fel. Akkor azt írta:

„Színházainkban, filmjeinkben a magyar emberek közérzetét kell kifejeznünk, a körülöttünk lévő világról kell árnyaltan gondolkodnunk.  Ha ezt nem tesszük, hivatásunknak nem teszünk eleget. 

Összeállítás T. B., Színház Online
Forrás: Színház.net, Színház folyóirat, Színház.org, Beszélő, Revizor, SZFE