2010 nyarán (július 10-én) hunyt el Kállai Ferenc, Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, rendező, főiskolai és egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A Nők Lapja most online felületén is közzétette Szegő András interjúját, amelyet a művésszel készített a halála előtt. Erre hívjuk fel a figyelmet.
“Tudod az igazság az, hogy túl a nyolcvanon az ember eljut egy olyan állapotba, amikor nem akar véleményt nyilvánítani, még csak véleményt formálni sem, hanem egyszerűen szemlélődni, hogy mi is történik körülötte. Még ha sok öröme nem telik benne, akkor is csak pusztán figyelni a világot. Olyankor, amikor az embert legelemibb cselekedetei, véleménynyilvánításai alapján igyekeznek ide vagy oda besorolni, akkor számomra a természetes magatartásforma az, hogy ebből kivonjam magamat. Hogy próbáljam megóvni a szuverenitásomat, maradék emberi méltóságomat. Hogy, amennyire csak tehetem, inkább csupán szemlélődjek, és ne locsogjak én is, ebben a megkergült, zagyva világban összevissza, mindenféléket” – fogalmazott Kállai Ferenc.
A felvetésre, miszerint korábban volt, amikor aggódni lehetett érte, de megint imponálóan életerős, azt felelte: “Mert itt vagyok a színházban. Ez egy más állapot számomra. Volt, hogy bejöttem negyven fokos lázzal, és teljesen egészségesen játszottam végig a darabot. Meg olyan is volt, éppen a Falstaffban, hogy lábra sem tudtam állni, aztán Cserhalmi Gyuri begurított egy szőnyegben, én kipattantam belőle, és le-fel rohangáltam a színpadon. Mint az a bizonyos legendabeli színész, aki délután meghal, de este még végigjátssza a darabot. Kicsit azért, mert ez az igazi élete, kicsit azért, mert fél, hogy más sikert arat a szerepben…”
Annak kapcsán, hogy nagy, szenvedélyes életet élt, elmondta: ” …esetenként talán túlzottan sok is… És mindeközben barangolásaim, kalandozásaim, kimaradozásaim közepette is akadt valaki, a legangyalibb, legtüneményesebb lény a világon, aki kitartott mellettem, és szeretetével, törődésével, megértésével, inspirációjával, türelmével, gondoskodásával széppé, kipárnázottá, teljessé tette az életemet. Egy csodálatos nő, a feleségem, aki immár hatvan éve tart ki mindenféle raplisságom, nehéz természetem, rapszódikusságom, egoizmusom dacára mellettem, miközben én éltem a magam önző, lobogó, sokszor szemérmetlen életét. Igen, hatvan éve ismerkedtünk meg, az ostrom alatt. Bennünket kibombáztak, és átmentünk a szomszéd ház pincéjébe. Ott ismerkedtünk meg. Az én bátyám és az ő húga rögtön szerelmes lett egymásba, és össze is házasodtak. Mi közöttünk előbb barátság volt, fura, érzelmes, szemérmes barátság, aztán egyszercsak megkérdezte, hogy mi miért is nem kötjük össze az életünket? Tényleg, miért is nem? Hiszen tényleg nyilvánvaló volt, hogy egymásnak teremtettünk…”
Arról is beszélt Szegő Andrásnak, milyen az élet nyolcvanon túl: “Lét van, egészségi állapot van, szeretet van, játék van. Gondolatok vannak, kétségek, emlékek, bicegő séták a kertben, várakozások az orvosi rendelőben, tévénézések kéz a kézben a feleségemmel, kis remények, hogy este felgördül a függöny, és én ott állok a színpadon…”
A teljes interjút és Szegő András kísérő szavait ITT olvashatják.
Szívből ajánljuk.