“A szemünk előtt nőtt fel, ismerni véljük… Láttuk már gyereksztárnak, dívának, boldog szerelmesnek, elvált anyának. De valóban ismerjük? Aki most előttem ül vagány, ciklámen keretes szemüvegben, abban egy önazonos nőt látok, aki megharcolta a harcait, és most úgy érzi, megérdemli a belső békét” – Dudics Emese kérdezte Szinetár Dórát a Nők Lapjában.
Nők Lapja 2022.11.02 – 10,11,12,13. oldal
A beszélgetésben elsőként a Buli után a takarítás című daláról esik szó, amelyet még gyerekként énekelt el:
“(…) Sok furcsa élményem erre az időszakra vezethető vissza. Nem voltam felkészülve a népszerűségre, és nem vágytam rá. De azt gondolom, nálam nem az történt, hogy elszálltam magamtól, inkább az összes kamaszos komplexusom felerősödött. Nyomorultul éreztem magam” – árulta el a színésznő.
“(…) A mai napig kísért ez a furcsa kettősség, ami a mi pályánkon jellemző: semmi összefüggés nincs aközött, hogy mennyi munkát teszel bele valamibe, és hogy abból mennyit tudsz kivenni akár anyagilag, akár presztízsértékben. Sok komplexus keletkezett bennem, egy részüket a mai napig nyögöm. Hosszú évtizedeken keresztül kerestem a visszajelzést, ami az én aktuális teljesítményemnek szól. Mellesleg ezeknek az általam akkor tingli-tanglinak tartott daloknak az lett a következményük, hogy nagyjából soha többé nem tudtam úgy kimenni az utcára, hogy aki szembejött, az ne ismert volna meg, pontosabban ne vélt volna ismerősnek valahonnan” – fejtette ki Szinetár Dóra.
Egy egészen friss daláról is szó esett, karaktere, Cincér Dorina énekli az Átrium színház Bálna című előadásában: “Mindenki úgy tesz, mintha ismerne.” “Cincér Dorina szerepének megírása közben Brasch Bence kollégám – a darab írója és rendezője – kérte, hogy meséljek a színházi megéléseimről, mert szeretné “belőlem” létrehozni a karaktert. Így is lett. Különösen kedves a szívemnek ez az előadás, azzal együtt, hogy Dorina egyáltalán nem én vagyok. De elmeséli egy nő történetét, akit egyébként nem ért: az vagyok én” – fejtette ki Szinetár Dóra.
“Nem is az egyes emberek okoztak bosszúságot, hanem inkább olyan szereplők, akik nem is tekintenek magukra úgy, mint az események mozgatórugóira: például a bulvárújságírók. (…) Észrevétlenül csúszol bele a magánéleted mutogatásába, és nagyon nehéz ennek határt szabni” – szögezte le a színésznő.
Most szabadúszóként dolgozik. A kérdésre, milyen érzés, Szinetár Dóra úgy válaszolt:
“Izgalmas. Csak az a bajom vele – a létbizonytalanságon túl -, hogy én nagyon szeretek valahová tartozni. Miközben egyébként utálom a birkaságot, mindig mindenhonnan kilógok, nem szeretek egy nyájjal bégetni. Az Operettszínházban egyébként az ott töltött huszonhét év alatt soha nem éreztem igazán, hogy oda tartoznék. Elsősorban azért, mert azt hiszem, maga a műfaj, a zenés színház alkalmatlan erre, legalábbis abban a formában, ahogyan ott űztük, több szereposztásban. Szerintem hamis dolog csapatjátéknak feltüntetni valamit, ami arról szól, hogy a végén ki áll középen. Bejön a főszereplő, a többiek pedig megtapsolják. Ez showbiznisz, és nem csapatjáték.”
A felvetésre, miszerint a metoo-mozgalom által kihangosított anomáliák a show-bizniszt “szolgálják”, kifejtette:
“A Bálna is a színházi metoo kapcsán íródott. Olyasfajta abuzív légkörről van szó, ami jogilag nehezen megfogható. (…) Az egész metooban az az álságos, hogy sokkal több elkövető van, mint amennyien belebuknak. Egyrészt aki nem elég ismert, akár áldozat, akár elkövető, az hamar kikerül az emberek érdeklődési köréből, lezáratlan ügyeket hagyva maga után, másrészt akiket a szakma szeret és nagyra tart, azokat nem akarja elkaszálni. Sokan úgy vannak vele: X. Y. rendezésében megéri megpusztulni. Egyébként meg kicsit olyan ez, mint egy párkapcsolatban: amit az elején még lelkesedésből vagy kiszolgáltatottságból elfogadsz, azt később már esetleg nem, mert már sok, belefáradtál. Ugyanaz a stressz vagy idegbaj, ami huszonévesen a főiskoláról kikerülve vagy a pályád elején még motiváló, később elviselhetetlen. Azt gondolod, rendben van, hogy ahhoz, hogy megnyugodj, minden este meg kell innod egy fél üveg vörösbort, és el kell szívnod pár cigit, majd rádöbbensz, hogy ez nem normális.”
Arról is beszélt, mi foglalkoztatja mostanában:
“Játszom a Bálnában, a Thália Színházban az Illatszertárban, és a férjemmel (Makranczi Zalán színész – a szerk.) Szentendrén a Dunakanyar című darabban, ezenkívül koncertezem. Az elmúlt napokban pedig egy számomra elképesztő lehetőség talált meg, ráadásul én is kerestem magamnak egy új kihívást, de ezekről még nem merek beszélni. Amivel mindeközben magamban dolgozom, az az, hogy a negatív energiát hogyan lehet valami másba fordítani. Ahogy a szülési fájdalmat egy ügyes anya képes a tágulásra “használni”. Hiszem, hogy minden stressz: energia. Hogy ezt mivé tudjuk formázni, az rajtunk múlik. (…) Már nem akarok mindenkinek reménytelenül megfelelni. Én ehhez a minden szempontból csodálatos emberhez tartozom. Akinek én jó nő vagyok, akinek nem vagyok se túl magas, se túl alacsony, se túl sok, se túl kevés, neki úgy vagyok jó, ahogy vagyok. És ezt éreztetni is tudja. Mindennap. Engem otthon szeretnek, várnak, elég vagyok. És azért nem ijedek meg, hogy ez tényleg a valóság-e, és vajon meddig tart, mert úgy gondolom, már megfizettem a járulékokat, hogy ilyen életem lehessen.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.