1949. szeptember 1-jén született Karinthy Márton Kossuth-díjas színigazgató, színházrendező, író, a Karinthy Színház alapítója, egykori igazgatója.
Karinthy Márton pályájáról:
Karinthy Márton 1949-ben született Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát 1973-ban végezte el, Marton Endre és Kazán István, később Babarczy László osztályában
1973-1975 között a Békéscsabai Jókai Színház, 1975-1977 között a Pécsi Nemzeti Színház, 1977-1980 között a Thália Színház, 1980-1982 között a Népszínház rendezője. 1978-1980 között a Gorsiumi Nyári Játékok rendezőjeként is dolgozott. Részt vett a Reflektor Színpad és a Játékszín létrehozásában.
1982-ben megalapította a Hököm Színpadot, a háború utáni első magánszínházat, amelynek rendezője és igazgatója volt. 1988-ban a teátrum nevét Karinthy Színházra változtatva költöztek a mai helyre, a volt Haladás mozi épületébe a Bartók Béla út 130. alá. A helyiség felújítását a vállalkozás maga finanszírozta. A színház az elmúlt évtizedek alatt sokat fejlődött, legutóbb 2010 nyarán bővült csaknem kétszeresére az előcsarnok, új közönségforgalmi terekkel kiegészülve, a színpadra forgószínpad, süllyesztő került. 2011-ben a színház feletti lakást kényelmes próbateremmé alakították, amely stúdió előadások megtartására is alkalmas. 2012 őszére a két szintet egybenyitották, a terem pedig a Hököm Stúdió nevet kapta.
A színház változatos repertoárjából ő rendezte többek között a Büszkeség és balítéletet, az Arzén és levendulát, a Tanút, a Bástyasétány 77-et és a Szellemidézést, amelynek bemutatója tisztelgés volt apja, a darab szerzője és nagyapja családja, akikről a darab szól, emléke előtt.
2003-ban jelent meg nagy sikerű könyve, az Ördöggörcs, amely elsősorban Karinthy Gáborról, a nagybátyjáról szól, az ő történetével kapcsolatban pedig önmagáról, a családról is. A könyv 2012-ben svédül is megjelent. 2007 végén A vihar kapuja címmel jelent meg kötete, amely Karinthy rendező osztályának (1968-1973) történetét meséli el. A 2012-es könyvhétre került a boltokba a Magyarnak lenni sorozatban az Okosan kell szeretni magyarságunkat című kötete.
2013-ban munkája elismeréseként Kossuth-díjat kapott sajátos szellemiségű, nagy közönségsikernek örvendő színházi műhely létrehozásáért, három évtizedes vezetői és rendezői tevékenységéért, írói munkásságáért, a Karinthy-hagyomány és -szellemiség ápolásáért, továbbviteléért. 2016-ban Vámos László-díjat kapott.
Karinthy Márton 2019 novemberében hunyt el.
A művészről saját szavaival:
Államosítás: A születésem napján. 1949. szeptember elsején volt a magyar állami színházak első munkanapja az államosítás után. Azzal, hogy az államosítás napján születtem, az is eldőlt, hogy én leszek az ellentét, aki egy szép napon vagy visszamagánosítja az állami színházakból az egyiket, vagy csinál magának egy magánszínházat. Nyolcéves korom óta van saját színházam, akkor még fent volt a házunk padlásszobájában. Az osztálytársaim úgy voltak dresszírozva, hogy se nyaruk, se telük, se téli, se nyári tábor nem volt, mert mindig próbáltunk.
Hajtóerő: Azt hiszem, ha a saját mélyembe nézek, azt mondhatnám, hogy az én hajtóerőm mindig is egyfajta bizonyítási vágy volt. Egyrészt a hozott nevemmel szemben akartam bizonyítani. Sok kaján és gúnyos mosolyt, megjegyzést kaptam egész életemben erről, gyerekkoromban, a főiskolán és később is, olykor még ma is előfordul, tehát elsősorban a bírálóim felé van elszámolni valóm. Másrészt persze a családom felé is hajt valami szembesülési kényszer, a Karinthy-ősök felé. Ma már apám szemébe tudnék nézni – ez is egy nagyon fontos dolog.
Major: Nyolcéves lehettem, amikor meglátogatott minket Major Tamás. Éppen A windsori víg nőkre készültek, és apámnak megvolt Verdi Falstaffja, ami ugyanannak a történetnek a megzenésítése, és Major meg akarta hallgattatni a fő színészeivel Verdit bakelitlemezen. Bessenyei, Kállai Ferenc, Máthé Erzsi és Major Tamás ott ültek nálunk. Major említette, hogy este játszik, mire megkérdeztem tőle: mit tetszik játszani, Tamás bácsi? A Tartuffe-öt játszom – válaszolta. Mi az, hogy Tartuffe? – kérdeztem vissza. Akarsz jönni? – kérdezte. Csoda volt az az este.
Mérföldkő: A megalakuláson túl a legfontosabb mérföldkő az volt, amikor a Hököm Színpad Karinthy Színházzá vált. 1988-ban költöztünk a Haladás moziba, tehát hat évig utazgattunk Thália szekerén, bejártuk az egész országot, és keresgéltük a végleges helyünket Budapesten, jelesül Budán. Mindig itt laktam, az egész család a XI. kerülethez kötődik, úgy gondoltam, ennek itt a helye. Úgy képzeltem, Kelemen László azért gondolta, hogy jobb, ha Pesten játszanak, mert ott nagyobb a nyüzsgés, itt Budán akkor még csak szőlősgazdák és nyaralók voltak a lankás vidéken. Én meg úgy gondoltam, hogy igenis itt legyen, és azontúl, hogy magánszínház, még egy istenkísértés van benne: állandó budai színház. Most már úgy érzem, abszolút engem igazolt az idő. Gyerekkoromban itt laktunk a Ménesi út 71.-ben, és annak a kertjében volt egy kukoricagóré. Gyerekkori álmaimban mindig azt képzeltem, hogy színházat csinálok a góréból, és majd odajönnek a nagy színészek játszani. Ez tulajdonképpen megvalósult, kicsit nagyobb színházba ugyan, de jönnek a színészek Budára, és játszanak a színházamban.
Névváltoztatás: Az elején még persze sikerült elkerülnöm az összehasonlítgatást, mert ha művészi pályára is, de azért egy másik területre merészkedtem. Bár apám annak idején erről is mindig le akart beszélni, mert hogy jobb lenne ezzel a névvel egy normális, polgári szakmát választani: lehetnék ügyvéd, orvos vagy tanár. Vagy nevet változtatni, ugye, azt is lehet, ez is felmerült… Bennem komolyan nem, mert úgyis tudták, ki vagyok. Színházi gyerek voltam, gyakorlatilag minden nap színházban ültem, úgyhogy minden színész ismert. Azt persze lehetett volna mondani, hogy a Kovács Ubul az a Karinthy Marci, de hát teljesen mindegy volt. Itt inkább arról volt szó, hogy az ember végre elkezdje a saját életét, és ne hasonlítgassák mindig, és mondogassák, hogy a kis Karinthy, a Marci, Marcika. Ez volt mindig, de hát ez hozzá tartozik a történethez.
Hadik: Tulajdonképpen Buda kulturális főutcája alakul a Bartók Béla úton, a Gellért tértől a Kosztolányi Dezső térig. De én ezt meghosszabbítom a Karinthy Színházig. Azt pedig nyugodtan mondhatnám, hogy a Hadikban születtem, ha nem zárt volna be a háború után, de szellemileg valóban ott születtem, mert a mindenfajta őseim ott élték a mindennapjaikat. Reggeltől estig ott időztek, haza csak aludni jártak, meg veszekedni. Igaz, ezt megtették a Hadikban is. Nagyapám ott írt, ott fogadta a hódolóit, a világmegváltóit, a pumpolóit. Apám, Karinthy Ferenc pedig azért ment le a kávéházba, hogy az apjától pénzt kérjen. Ezért is van nekem törzsasztalom ott. Gondolkodni, írni én is egyedül, itthon szeretek. De ezek az emberek egészen másképp éltek, csakis ebben a zűrzavaros nyüzsgésben tudtak dolgozni. Az egész Nyugat nemzedéke lényegében kávéházakban írt. Meg is van annak a legendája, hogy melyik nagy mű hol készült.
Kísérletezés: Nem vagyunk kísérletezőek, bár időnként nagy kedvem lenne ehhez. De itt nem olyan a tér és a közeg. Itt jó szereplőkkel, jól megcsinált előadásokat kell létrehozni, és polgári darabokat bemutatni. Színpadtechnikánk és berendezésünk ma már megfelel egy jól felszerelt közepes színházénak. Bár voltak rendhagyó előadásaink is. A III. Richárdot például tizenkét férfi játszotta. Abban az évben Szacsvay László kapta meg a legjobb női alakítás díját, Margit királynő szerepéért. A Tanner John házasságát pedig forgó, mozgó viadukton játszottuk, amin szaladgáltak a színészek. De a legsikeresebb, a legjobb produkcióinkat polgári darabokból mutattuk be. Mindig a régi Madách Kamarát, vagy régi Katona József Színházat idézem vissza magamban, amikor a műsort tervezem. Aztán a sors iróniája, hogy sokszor egykori nagy, vígszínházi darabokat mutatok be. Ami valaha hatalmas nézőtér előtt jól működött, az ma egy kis színházban él meg igazán. Gondolok például Molnár Ferencre, Lengyel Menyhértre, Gábor Andorra, Szomory Dezsőre, Vaszary Gáborra. Ezek a darabok itt igen jól megszólalnak.
Korszerűtlen: Ma be lehetne mutatni a politikai játszmákról is egy darabot, csak hol van az a darab? Ezért veszik elő újra és újra a Hamletet és más, régen jól megírt darabokat. Megpróbálják arra ráerőltetni az aktuális véleményüket. Ez most a “korszerű” és ez hovatovább színházi tendenciává vált, és nem csak Budapesten. Van, amikor ez bejön, van, amikor nem. Én viszont a “korszerűtlen” színházat szeretem és megpróbálok abban hinni, hogy a Karinthy Színházban jó és fontos színházat csinálunk. Nem szeretem a darabok megerőszakolását és a rendezői túltengést sem. Bízzák rám, vagyis a nézőre, kihámozok-e egy előadásból a mának szóló üzenetet, avagy közöm sincs hozzá. Ne legyen kötelező sem ez, sem az. Színházban is szeretem a szabadságot.
Színház és hatalom: Az éppen aktuális hatalom mindig megpróbál beleszólni a színház működésébe. Talán pont azért, mert a színház funkcióját tekintve agóra, amely lehetőséget teremt a különböző vélemények megnyilatkozására. Olyan időszak sosem volt, hogy a kultúrpolitika kivonult volna a színházak életéből, sajnos ezzel a törekvéssel szemben nem sokat tehetünk. Ez a szándék néha erősebb, néha gyengébb, de mindig fennáll.
Rendszerváltás: Volt egy ki nem mondott megegyezés, hogy a színház nem mondja ki, de mégis üzeni, hogy menjenek ki az orosz csapatok, legyen demokrácia és ne mondják meg, hogy mit lehet gondolni és mit nem. A színháztól félt a hatalom, ezért nagyon odafigyeltek, hogy mi jelenik meg a színpadon. Sokkal nagyobb hatást tulajdonítottak a színháznak, mint ami valójában volt neki. Ma a fordítottja van, sokkal kisebbnek hiszik a hatását, mint amekkora valójában. Nem fontos a kultúrpolitikának, és a társadalomba sincs annyira beágyazódva, mint például a kereskedelmi csatornák műsorai. Ennek ellenére minőséget kell létrehozni, mert ha fogyatkozva is, de megvan még az az értelmiségi réteg, meg a színházrajongók köre, aki rendületlenül akar színházba járni.
Karinthyak: A Karinthyaknak azon túl, hogy mindig nagy családot akartak, azért elég sok problémájuk adódott a családfenntartói szereppel. Apám legalábbis úgy emlékezett a szüleire, hogy állandóan jöttek-mentek, nem voltak otthon, a Hadik-kávéházban éltek, ott zajlott a családi élet. Talán épp ennek ellentéteként apám mindig egy komoly családot akart, ahol családi ebédek vannak, összetartás, ahol családi megbeszéléseket tartanak, de azért nem olyan komolyan, hanem félig viccbe és hülyéskedésbe oltva. Apám ezenkívül még arra is ügyelt, hogy elkerülje azt az állandó pénzügyi összeomlást, ami Friciéket mindig fenyegette, tehát ő mindig vigyázott, hogy legyen valami pénzügyi tartaléka. Én pedig megpróbáltam mind a kettejükből kiszedni azt, ami jó. És hát aztán sok rosszat is sikerült, mert én se voltam nagyon türelmes apa, hiszen a pályámmal voltam kezdetben elfoglalva, önmegvalósítottam, mint minden fiatal rendező. A lányom kiskorában nem nagyon voltam figyelmes, bár nagy szeretet vette körül, de most utólag úgy látom, hogy többet is lehetett volna tenni. Most viszont ezt az unokámmal visszamenőleg kiélem. Azt hiszem, hogy jó nagypapa vagyok.
Elégtétel: Nem akartam beérni azzal, hogy vállveregetve csak azt mondják: „ez a Karinthy Marci”, létre akartam hozni valamit, ami csak az enyém, csak én vagyok, és mégis beilleszthető a családi panteonba. Ilyen szempontból a színház nagyon kapóra jött, mert erre aztán tényleg nem mondhatja senki, hogy apám csinálta helyettem, vagy hogy a nevem miatt van. Ilyen szempontból ez nagy elégtétel. Az élet hozta.
Forrás: Színház.org / Színház Online