Az elmúlt évben nagy váltás volt az életében: a Pesti Magyar Színháztól átigazolt Pintér Béla társulatához. Most éppen Vácon próbál a megújult Dunakanyar Színházban, a Liliomfi címszerepét játssza, ahol a darabot a barát és alkotótárs Horváth János Antal rendezi. Ez most még belefér Takács Géza életébe. A Revizor kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

A színész elsőként a járvány kapcsán arról mesélt, hogy megmaradt benne az a kép, amikor az utolsó nyitott pillanatokban minden harmadik széken ültek a nézők: „Már semmi nem hasonlított sem nekik, sem nekünk az igazi színházi élményre, mégis nagyon megható volt.” 

A kérdésre, jókor jött-e a társulatváltás, elárulta: „Hét évet voltam a Pesti Magyar Színházban, ennyi idő alatt sok mindent meg lehet unni. A másik, hogy ha hívnak, menni kell, főleg, ha Pintér Béláék hívnak, akkor ez nem kérdés. Sok munka volt ebben a hét évben, egyre erősebb volt a hiányérzet, ami kialakult bennem. Úgy éreztem, hogy elfelejtődtek azok az előadások, amiket nagy nehézségek közepette létrehoztunk, nagyon keveset játszottuk őket. Ott volt például a Gulliver, ami szerintem nagy formátumú bemutató volt, kétszer ment. Ha lett volna utolsó csepp a pohárban, valószínűleg ez lett volna, de nem volt, mert jött Pintér Béla ajánlata. (…) Az más kérdés, hogy hét év nagyszínpadi munka után az ember hajlamos megfeledkezni a finomságokról, az emberibb és őszintébb kifejezésmódról. Ez nem hiba, egyszerűen más a formanyelv. Most Béláéknál vissza kellett térnem ehhez a színjátszáshoz.”

Kaposvárról indult, ott végezte az egyetemet, utána szerződtette a színház. Ennek kapcsán elmondta: „Aki egyszer ott vált színésszé, az örökre kaposvári marad. (…) Minden arra az ízlésvilágra épült rá, amit az ember a családból, a szüleitől, korábbi iskoláiból – így én a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból – hozott, Kaposvár azt formálta tovább. Szakmaiságra tanított, többek között arra, hogy ha a színpadon találkozol valamilyen szituációval, csináld másképpen, csavarj rajta, hogy legyen min gondolkodni a nézőnek. Fokozott érzelmi állapotokat próbáltunk kifejezni, nagyon bátor próbák voltak. Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire fontosak az első ráérzések, mit érdemes abból megőrizni, hogyan lehet mindezt tovább formálni.”

Arról is beszélt, egyre fojtogatóbb a szakmai légkör, az elmúlt év különösen nehéz volt: „Egyre nagyobb a rácsodálkozás szakmán belül, hogy ő mit keres ott, hogyan került oda, mi köze az egészhez. Új szavak, új emberek bukkantak fel, már a nevük említésére kiver a víz. Azt nem mondanám, hogy ez a színház halála, de ha az emberek megnéznek olyan előadást is, ami már valaminek a romjain készül, az is lehet, hogy nem tűnik föl elsőre, hogy ez már nem színház. (…) Örülök annak, hogy olyan helyen vagyok, ahol a véleményformálásnak megvan ez a szabadsága. Hogy nem kell szavaktól, nevektől tartani, hogy lehetsz bátor, ami felemelő” – mondta Takács Géza.

A teljes interjú ITT olvasható.