Október negyedikén a budapesti Szabadság téren koncertekkel és beszédekkel demonstráltak az autonóm felsőoktatásért az SZFE hallgatók és szimpatizánsaik. Az alábbiakban Tarnóczi Jakab rendező beszédét olvashatják.

Szervusztok!

Tarnóczi Jakab vagyok. 26 éves. Színházrendező. 2019-ben végeztem az SZFE-n.

Mikor a hallgatók felkéretek erre a beszédre, gondolkodási időt kértem. Miről is beszéljek? Az elmúlt hetek ugyanis egyre csak igazolták azt a megfigyelésemet, hogy kishazánkban, azon belül is a különböző szakmák területén már alig ér valamit az őszinte beszéd. A tények, az adatok, a körültekintő informálódás, a cáfolat, a higgadt ugyanakkor kritikus hang. Mindezt egy mozdulattal leseprik azok, akik a legtöbb esetben bizony szintén tudják az igazságot, ezért is reagálnak majdnem mindenre olyan agresszívan. Nem maradt más eszközük.

Nem fogok tehát ma arról beszélni, hogy miért nem akarja meghallani a közvélemény az SZFE ügye kapcsán a lényeget; az autonómia elvesztésének tragédiáját. Nem fogok arról beszélni, hogy az SZFE polgárai egy rossz szót nem mondtak Vidnyánszky Attiláról, néhányan mégis igen hevesen igyekeznek megvédeni őt, mintha az ő személyével volna a probléma. Nem fogok arról beszélni, hogy milyen mérhetetlenül gyáva a magyar színházi szakma nagyobbik része, amiért nem mer kiállni a pályára lépő generáció mellett a nyilvánosság előtt, és nem biztosítja őket arról, hogy attól, mert kiállnak a jogaikért még nem fognak munkanélküli frissdiplomássá válni. Szóval ezekről most nem fogok beszélni.

Inkább hozzátok szeretnék szólni, kedves kortársaim! Hozzátok, akik szakterületükön igyekeznek boldogulni Magyarországon, pályakezdő kollégáimhoz, az SZFE polgárságával szolidarító fiatalokhoz, és az SZFE bátor hallgatóihoz!

Az, ami most velünk történik kivételes lehetőség arra, hogy megtanuljunk függetlenül, rendszerszinten gondolkodni. Árnyaltan és kritikusan. Nem pártpolitikusok eszméi mögé bújva. Ez az a gondolkodás, amitől a legtöbben olyannyira félnek. Könnyebb mindent leegyszerűsíteni. Két oldalra. Ahogyan ezt mostanában szokás. Ha pedig nem vagy velük, akkor ellenük vagy. Szerintük. A hatalom szerint. Ugye ismerős? Fel sem merül a magyar közéletben, hogy az, ha az ember kritikus egy adott rendszerrel szemben, akkor az a rendszer épülését tudja szolgálni.

Egy igazságos, és szakmai alapon működő rendszert az a hang tud megalapozni, amit az SZFE polgárai kialakítottak az elmúlt hónapokban: a higgadt ugyanakkor kritikus hang.

Az a vitakultúra, az az egymásra figyelés, az a minden borzalom ellenére fennálló átgondoltság, ami ezen az ellenálló közegen belül most ki tudott alakulni a legnagyobb kincs, ami hosszútávú változást hozhat. Kötelességünk, hogy ezt a higgadt ugyanakkor kritikus hangvételt gyakoroljuk, és ne hagyjuk elenyészni az élet többi területén sem.

Nem könnyű. Hibázni fogtok, hibázni fogunk. Én folyton hibázom. De a törekvést nem szabad feladni. Így lehet előre haladni, akkor is, ha azzal a mérhetetlen agresszióval és gyűlölettel találjuk szembe magunkat, ami most jellemzi a közhangulatot a kommentszekciótól a négyeshatoson át a kormánymédiáig.

Kedves jelenlegi hallgatók, pályakezdők! Egyelőre semmi nem véd meg titeket a hatalmi visszaélések bonyolult hálójától, ha a szakterületeteknek megfelelő közegben kezdtek el dolgozni. Nem véd meg a szakmaiság. Egyelőre nem védenek meg a szakszervezetek. 

Egyetlen védekezési és túlélési módszert mutat fel a jelenlegi, elődjeink által kialakított működés: hallgatni, minden ocsmányság előtt fejet hajtani, az éppen aktuális hatalom jelszavait magadra varratni. Különben nem védenek meg. Engem a saját szülővárosom színháza sem védett meg soha a nyilvánosság előtt.

Nem csak most. 19 évesen, amikor első, amatőr rendezésemet betiltotta a város polgármestere. Én ezzel a tapasztalattal indítottam. Nem a betiltás volt a megrázó. Hanem az, hogy gyávaságból nem áll ki értem az a közeg, amelynek a tagja vagyok. Inkább elvicceljük a helyzetet igazgatói irodák zárt ajtói mögött.

Magunkra vagyunk tehát utalva. Ami védelmet tud nyújtani, az az, ha egyre többen követjük azt a példát, amit most az SZFE hallgatói mutatnak mindannyiuknak. Minden nehézség ellenére kiállni az igazunkért, a jogainkért, a szakmaiságunkért.

Nincs mitől félni. Ne féljünk! Félnek elegen. Ezért lehet bármit megtenni következmények nélkül ebben az országban. Nincsenek fékek. Hát legyenek!

Hívjuk fel a figyelmet az igazságra, a visszaélésekre. De ami a legfontosabb; ezt minden körülmények között tegyük meg! Tegyük meg a szeretett kollégáinkkal és a közvetlen felettesünkkel. Ne válogassunk. Ne váljunk olyanokká, mint a jelenlegi elnyomóink! Az elmúlt hónapokban mély, erős szövetségek születtek. Közösségek között és közösségeken belül. Ez folytatódni is fog. Ennek ellenére ne legyünk húsz-harminc év múlva egymással minden körülmények között lojális uram-bátyámok. Sem pedig sértett, cinikus és kiábrándult értelmiségiek.

Szeretnék szakmai kritikát megfogalmazni a kollégáim, az alkotótársaim, a barátaim felé, és ugyanezt várom el tőlük is, máskülönben ugyanoda fogunk jutni mint a most fröcsögő elődjeink. Ehhez elengedhetetlen az a már sokat említett hangvétel, amit az SZFE-sek úja és újra felmutatnak: a higgadt ugyanakkor kritikus hang.

Igyekezzünk ezt a példát követni mindannyian, akik felelősséget vállalunk magunkért, a szakmáinkért, a közösségeinkért. Tegyük ezt mindannyian, és ne csak az SZFE hallgatóitól várjuk ezt. Ne varrjunk minden feladatot és felelősséget a nyakukba. Ha mindezt mi is megtesszük, akkor nem lesznek egyedül. Nem leszünk egyedül. Nem vagytok egyedül!

Köszönöm szépen!

Tarnóczi Jakab