Tasnádi Bence, a Katona József Színház színművésze eredetileg építészmérnöknek készült, az élet mégis úgy hozta, hogy a színészetben találta meg önmagát. Szerinte a színészi pálya egyébként kegyes, mert ha vigyázunk magunkra, 40 évesen érünk meg igazán és még 70 évesen is szükség lesz ránk. A Glamour kérdezte.

„Aránylag spontán felvételiztem a Színművészetire. Nézegettem azt a vastag felvételi tájékoztatót, böngésztem a humán szakokat. Tíz szakot jelöltem meg, de volt egy megérzésem, ezért első helyre a Színműt írtam be, nem volt veszíteni valóm. (…) A sors így akarta, a színháznál jobb munkahelyem nem is lehetne” – fejtette ki a Katona József Színház tagja.

„Amikor felvettek, nagy császárnak tartottam magam. Emlékszem, ott voltam a Millenárison egy eredményvárón, és megkörnyékeztem társaságokat azzal, hogy „Titeket hova vettek fel, mert engem a színműre!” (…) Azt gondoltam, ezek után borítékolható, hogy magyar nyelvterületen mindenki tisztában lesz azzal, ki az a Tasnádi Bence” – tette hozzá.

Tasnádi Bence szerint színpadon nincs kifogás, hogy tegnap a próbán jól sikerült, de most, hogy néznek, leblokkoltam: „Az egyetemen számomra ez volt a legfőbb kihívás: elviselni, hogy folyton figyelnek, analizálnak és kiigazítanak. Ez egy nagyon stresszes, erős lélekjelenlétet követelő szakma, amihez szinte csak a pályán szoktam hozzá.”

Azt is elárulta, hogy van egy tisztelettudó előzékenység benne az idősebb kollégákkal szemben: „Voltak olyan pillanatok a pályám elején, amikor bezsebelhettem tőlük egy-egy dicséretet. Egészen mámorító érzés volt, amikor a gyakorlati évemben Szacsvay László odajött hozzám gratulálni a Musik, Musikk, Musique című előadás után. Azt mondta: „Öregem, magas iskolával kezdeni, gratulálok!” Vagy amikor Pécsett, Az olaszliszkai darab után másnap adtunk egy interjút, azt éreztem, felsültem a szituációban, azonban odajött hozzám Haumann Péter, aki azt mondta, hogy a válaszaimban egészen lényegi részét fogtam a színjátszásnak. Ezek a visszaigazolások mindig nagyon jól esnek, de a mai napig zavarba jövök, ha bele kell néznem valamelyik színésztársam szemébe. Az első próbák alkalmával hiába tanulom meg a szöveget és készülök fel a jelenetekre, zavarba jövök a szemkontaktustól. (Ezekre az első találkozásokra nem tudok eléggé felkészülni.) A Mefisztólandben például egy fiatal rendezőt játszom, aki egy ponton nagyon durva hangon szól Bán János karakteréhez. Nyilván nem veszi magára, de egy alkalommal bocsánatot kértem tőle, olyan kényelmetlenül éreztem magam emiatt. Komoly feladat egy színész számára, főleg egy olyan erős egyéniségekkel megáldott társulatban, mint a Katona József Színház, hogy megtalálja a saját pozícióját a hegemóniában, és kivívja az idősebbek megbecsülését.”