Múlt héten jelent meg az Időfutár sorozat 8. záró kötete a Pagony kiadó gondozásában. Közben az egyik szerző, Tasnádi István már javában új filmje rendezésére készül, ami az „öregezésről” szól.
Az író azt mondja: számára elengedhetetlen a közvetlen visszajelzés, így talált rá a színházra, és „gyógyult ki a versírásból”. A kultura.hu kérdezte.
A kérdésre, hogy lehet közösen könyvet írni, Tasnádi István azt felelte: “Nehezen. Nem is tettük volna, ha az Időfutár eredetileg nem napi rádiós sorozat lett volna, amit viszont egyedül nem lehet írni. Jeli Vikivel és Gimesi Dórával hárman kezdtük, majd a második évadban – mikor már majdnem utolért minket a történet sugárzása a rádióban – beszállt Vészits Andrea is. Amikor véget ért a sorozat, a Pagony kiadó felkért minket arra, hogy regényesítsük a történeteket. Kezdetben csupán arról volt szó, hogy a három évadot foglaljuk kötetbe, ami egészen zökkenőmentes munka volt. A hatodik könyvbe már sok új elem került, míg a hetedik és a nyolcadik kötetben tovább írtuk a rádiójátékot, és ez majdnem kifogott rajtunk. Négyen közösen regényt írni szinte lehetetlen feladat. Elmúlt a rádiós sorozat kötelező leadási határidejének szorítása, volt elég időnk, ezért még a jó ötletnél is kerestünk jobbat. Sokáig gondolkodtunk a történeteken, hiszen nem akartuk önmagunkat ismételni, ugyanakkor több ezer oldal volt már mögöttünk, amiben rengeteg fordulatot elhasználtunk. A közönség viszont türelmetlenül várta a folytatást. A nyolcadik kötet megírása elég sokáig tartott, rengeteg kutatómunka van benne, hisz az Erzsébet-kori Angliában játszódik és arra kezdettől fogva ügyeltünk, hogy a történelmi vonatkozások pontosak legyenek. Ritkán fordult elő, hogy a történetvezetés miatt néhány hetet csaltunk, mint például Mozart halálánál. Amikor múlt héten a könyvbemutatón kezembe vettem a kötetet és beleolvastam, úgy éreztem, megérte. Tartalmas, méltó lezárása lett a sorozatnak.”
“Minden írás rengeteg kutatómunkával jár. Egy írót a pályája elején visz a kamaszkori lendület, nincs érdekesebb dolog, mint önmaga. Általában verseket ír, majd kigyógyul belőle, és az idő előrehaladtával egyre jobban kilát a fejéből és másfelé fordul. Csak az igazán átütő tehetségnek érdemes a líránál maradni. Azt érzem – sok alkotótársamon is –, hogy harminc-negyven éves kor körül van egy fordulat, mikor elkezd témákat keresni és kutatni hozzá” – tette hozzá az író.
A felvetésre, miszerint őt korábban sem jellemezte a nagyon erős alanyiság, úgy reagált: “Dehogynem, csak a drámaíró önmagát álarcok mögé bújtatva írja meg. Az átdolgozásokban is teljes lényemmel benne vagyok. A Fédra fitnesst háromféleképpen írtam meg, tíz éven át újra és újra. Először az ifjú Hippolütosz szemszögéből meséltem el a történetet, egy évtizeddel később azonban már empatikusabb voltam az apával, Thészeusszal, és az ő igazságát is tudtam képviselni.”
Arról, hogy könnyedén tanult-e bele a drámaírásba, elárulta: “Az Egyetemi Színpad drámapályázatán nyertes darabommal rögtön az elején hatalmasat buktam. De ez nem vette el a kedvemet. Azt gondoltam, rendben, úgy látszik, ez is egy szakma, megtanulom ennek a szabályait. A következő jeligés pályázatot is megnyertem, ám egyből utána megszűnt az Egyetemi Színpad, így nem volt hol bemutatni. Megkerestem Znamenák Istvánt, aki a Megáll az idő óta nagy kedvencem volt. Éppen Budapesten forgatott a Fészek klubban, bemutatkoztam neki és kezébe nyomtam a Kokainfutár példányát. Néhány hét múlva felhívott, hogy megrendezi Kaposváron, és akkor váratlanul beindult a dolog.”
Tasnádi István arról is beszélt, hogy sokat ír fejben, nagyon szeret sétálni, és közben pörögnek a fejében a történetek. “Sokat cetlizek, a kocsim is tele van papírokkal. Szerintem egyébként mindenki ír fejben, még ha csak lépcsőházi gondolatként is. Benne vagy egy konfliktusban, nem jut eszedbe a frappáns válasz, ám kilépsz az ajtón, és pár perccel később már tudod, mit kellett volna mondani. A drámaírónak rendelkezésére áll ez a plusz pár perc vagy még több is. Ma már, a chat megjelenése óta lényegében mindenki drámát ír, közösen valakivel. Amikor egy netes darabon, a Cyber Cyranón dolgoztunk, megkértem a fiatal színészeket, hadd nézzem őket, ahogy csetelnek. Elképesztő volt! Egy vitában vagy szerelmi évődésben ugyanúgy oltogatják egymást, ahogyan Shakespeare vagy Molière hősei, csak akkoriban még nem így hívták ezt, hanem szellemes replikának vagy elmés riposztnak. Persze nem minden chatből lesz dráma, de a dráma legelemibb részét, a dialógust használja, így ez a technika a felnövekvő generációnak már a csuklójában van.”