95 éves lenne Taub János, a friss szemléletű, szuggesztív előadások Kossuth-díjas rendezője.
Taub János pályájáról:
Taub János a romániai Szatmár megyei Halmin született 1927. május 14-én. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben 1954-ben végzett, majd az újjászerveződő temesvári magyar nyelvű színházhoz szerződött igazgató-főrendezőnek. 1962-től a kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője, 1971-től pedig a nemzetközi hírű bukaresti Bulandra Színház tagja, miközben a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára.
1981-ben Izraelbe emigrált, ahol a legnevesebb színházakban, a Habimában és Kameriben dolgozott, mellette pedig a tel-avivi egyetem tanára volt. Magyarországra 1986-ban költözött, és rögtön az első itteni, játékszínbeli rendezésével, a Páskándi Géza írta Vendégséggel a szinte berobbant, nagy szakmai és közönség visszhangot keltve. Majd következett a Hetvenkedő katona a Radnótiban, a Száz év magány Szolnokon, az azóta is műsoron levő Sztriptíz a Komédiumban.
A Művész Színház alapító tagja 1993-tól, ahol a Koldusopera mellett különleges kortárs és klasszikus műveket állított színpadra. Emlékezetes volt a Nemzeti Színházban Az elveszett paradicsom-a és a Vihar-ja, a Szent Johanna a Vígszínházban, a szolnoki Liliomfija, a két férfi főszerepben Garas Dezsővel és Törőcsik Marival. Lehetetlen még csak fölsorolni is a sokféleséget mutató repertoárjának minden darabját. A legkiválóbb magyar színészekkel dolgozott, akik rajongtak érte.
A rendezőről saját szavaival:
Első óra: Meglehet, furcsán hangzik, de a főiskolai felvételit követő első órán az volt az alapvető benyomásom, hogy én itt az égvilágon semmit sem fogok tanulni. A neves rendező tanárnak és asszisztensének szemlátomást fogalma sem volt arról, amit tanítania kellett volna. Átadtak ugyan néhány színpadi fogást, de nem ismerték a színház problematikáját, azt sem tudták, hogy kell az oktatáshoz hozzáfogni. Engem például máig az zavar a legjobban egy előadásban, amikor színészeket látok ide-oda lődörögni a színen, mert nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Nincs semmi dolguk, ijedtükben céltalanul járnak-kelnek, mert a rendező nem közölte velük, minek a részesei. Azt hiszik, hogy az előadás főszereplője a színész, holott a főszereplő maga az ügy, amit az író a darabjába sűrített. Ha ezt felismerik, az segíti a színészt.
Világmegváltás: Nem vagyok az a típus, aki meg akarná váltani a világot. Szívesen végzem a dolgomat, s beletörődtem abba, hogy kétesélyes játékban veszek részt: vagy sikerül hatást gyakorolnom a közönségre vagy nem.
Szeretni: Persze mindent elkövetek azért, hogy szeretni lehessen, amit csinálok. S ez sohasem esik nehezemre. Csakis olyan darabokkal foglalkozom ugyanis, amelyeket megszerettem, s amelyeket másokkal is meg akarok szerettetni. Ám távol áll tőlem az a szokás, hogy megmagyarázzam, milyen módon igyekszem elérni ezt a hatást.
Cipőkrém: A színész nem azért jön be a színpadra, hogy játsszék, hanem azért, mert megoldandó dolga van a színjátékban, amely a dramaturgia törvényei szerint ütközik mások érdekeivel. Előáll a konfliktushelyzet, létrejön egy bizonyos feszültségi zóna, és ez adja meg a néző érdeklődésének hőfokát. Ebben kell helytállnia a színésznek, az író és a rendező által rárótt feladatokat kell megoldania. Ha a játék szabályainak és nem az élet szabályainak veti alá magát, az csorbítja a hitelességét. A játék konvencióihoz tartozik, hogy cipőkrémmel feketére mázolja az arcát, mert Othellót játszik, de ez mit sem ér a belső dráma végigjárása nélkül.
Hőfok: A szereplőnek a poklot is meg kell járnia ahhoz, hogy kitöltse azt a mozgássorozatot, amelyből a jelenet áll, mégpedig drámai hőfokon. Ehhez meg kell találni a legmegfelelőbb cselekvéseket a szöveg érzelmi hátterének megteremtéséhez. Enélkül nincs jó színház. Én olyanokkal dolgozom, akik ezt képesek megérteni és végigcsinálni.
Valódi: Csak a színészek-szereplők közti kapcsolat valódi, amit cselekednek, az már művi, ha úgy tetszik csinálmány, nem is lehet más. Modigliani női portréinak a nyaka háromszor olyan hosszú, mint normálisan, de ezzel a stilizációval a festő kiemeli a valóságot.
Dúcolni: A rendező meg kell hogy adja a dráma ütközési pontjába került színésznek a cselekvési feladatot, mert a puszta szöveggel még nem sokra megy. Amikor tisztázták a darabbéli szerepeket, értelmezték az író szándékát, alá kell dúcolni a darabot a megfelelő cselekvésekkel, a színpadi viszonyok hálózatának kiépítésével ahhoz, hogy a dráma működni tudjon a színen.
Sors: Ha kész vagyok a munkával, akkor mindent a sors kezére bízok. Vagy megmutatkoznak a szándékaim, vagy örökre titok marad, mit is akartam elérni a színpadon. S ha valami titok marad, azon már semmilyen utólagos elemzés sem segít.
Kritikusok és pályatársak Taub Jánosról:
Rudolf Péter: “A vele történt első találkozás alkalmával valószínűleg minden színész átgondolja, hogy alkalmas-e a pályára. A Vígszínházban mutattuk be a Szent Johannát. Soha olyan jó érzéssel, belső nyugalommal nem léptem színpadra, mint abban az első jelenetben, amit valóban meg tudott rendezni belőle. A többire már nem maradt annyi idő, amennyit szánni szeretett volna rá. Kerek-perec ki merem jelenteni, hogy ő a legfőbb mesterem, annak ellenére, hogy csak egyszer dolgoztam vele. Szerencsére azt mondhatom, a baráti köréhez tartozom, a különböző kávézókban való ücsörgés vele mindig felért egy egész egyetemi kurzus anyagával. Ha az ember szakít rá időt, hogy végighallgassa, abból csak tanulni lehet. Néhány nagyon egyszerű mondattal tudja rendbe rakni az ember fejében a dolgokat, és közben ott a játékosság és a filozófia is, ami nagyon kell a színházcsináláshoz. Meg az élethez, úgy általában”.
Ellenfény: “Revelatív erővel hatottak Magyarországon Taub János előadásai. Ugyanis a rendező a nálunk mindaddig megszokott színházi felfogástól gyökeresen eltérő módon vélekedett a teatralitásról. Kiindulópontja sosem egy reális élmény naturális rekonstruálásának szándéka volt, hanem valamely művészi tartalom színpadi adaptálásának igénye. A drámát nem kész ténynek, befejezett formának tekintette Taub, hanem a színházi előadással formálódó alapanyagnak. Ezért bánt minden alkotással szuverén módon, sokszor még a szöveget is szabadon kezelve.
A megformáltság hangsúlyozása jellemez minden Taub-előadást. Rendezéseiben újból elemeire bontotta a színpadi kifejezés lehetőségeit, és a kiválasztott összetevőket felnagyítva megnövelt szereppel ruházta fel. Az így kialakított értékükben váltak az egyes elemek egy sajátos színpadi jelrendszer alkotórészeivé”.
Népszava: “Hamar megtanulta a szakma a nevét. A hetvenkedő katona kiugró siker lett. Nem a Magyarországon hagyományos realista játékmódot követte az előadás, stilizált, elemelt, kissé bábszerűen szögletes volt valamennyi mozdulat. Taub azt is pontosan beállította, kinek mikor és mennyire mozduljon a kisujja, vagy éppen hogyan rezdüljön a szempillája.”
Seress Zoltán: “Soha nem felejtem el, amit fiatal koromban Taub Jánostól egy életre megtanultam: hogy ez a szakma nem a kényelemről szól. A Gondnokot próbáltuk, és volt benne egy jelenet, amikor hanyatt kellett feküdnöm egy ágyon, teljesen kifordult testhelyzetben, a lábamat a fejem fölött az ágy támlájának támasztva. Az egyik próbán, amikor már egy perce feküdtem így, mondtam Jánosnak, hogy ez nagyon kényelmetlen. Erre elkezdte felvenni a kabátját, és nekem is mondta, hogy öltözzem… „Minek?” – kérdeztem. „Kimegyünk az Anna presszóba, ott leülünk, az kényelmes” – mondta. Sok későbbi döntésemre hatott ez a tapasztalat”.
Gáspár Sándor: “Kulcsfontosságú volt a találkozásom Taub Jánossal is, aki alapvetően formálta át a színészetről alkotott elképzeléseimet. ő soha nem akarta misztifikálni a színházat és a mi szerepünket a hatásmechanizmusban. Majd misztifikálják a nézők és a kritikusok, mi a színházcsinálók vagyunk – hangsúlyozta –, akik rekonstruálnak, tehát óriási a felelősségünk abban, hogy milyen eszközökkel teszünk láthatóvá emberi sorsokat. A „realizmus” fogalma számára azt jelentette, hogy „hihető”. Azt tanultam tőle, hogy aprólékosan kell készülni az összes színpadi mozzanatra, mert minden a részletek egységén múlik. Az első közös munkánkat azzal indította, nagy adomány, ha egy színésznek jó alkata van, és ha képes emocionálisan megfeszíteni a pillanatokat, látja, hogy ez nálam stimmel, úgyhogy a továbbiakban inkább azon filózzunk, hogy lépek be az ajtón, hogy nézek körbe, mi az, amit észreveszek, szóval találjuk meg a kapcsolódási pontokat az egyes akciók között. Sokszor nyomatékosította, hogy a színpadi létezés szabadsága nem arról szól, hogy bármikor a hajunkba túrhatunk, vagy súlypontot válthatunk, ha kedvünk támad, hanem arról, hogy a jelenlétünk és a gesztusaink képesek mozgatni azokat az energiákat, amik a darabot szolgálják és a feszültséget táplálják.”
Forrás: Színház Online, Színház.org, Színház.net, Magyar Nemzet, Ellenfény, Terasz.hu