Janisch Attila rendező, az SZFE tanára reflektál az elmúlt napok, hónapok és évek történéseire a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül.

Palkovics innovációs és technológiai miniszter szerdán – a saját kérésükre – fogadta a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóit, akik az SZFE antidemokratikus módon bonyolódó átalakításával kapcsolatban kívántak vele egyeztetni.

A hallgatók egy ötpontos garancialevelet vittek magukkal (lásd a poszt második felében), amelyet Palkovicsnak az aláírásával kellett volna hitelesítenie, jelezvén, hogy az átalakítás előkészületeinek totálisan antidemokratikus (az érintettekkel csak látszategyetetéseket folytató, a kéréseiket semmiben nem figyelembe vevő) volta ellenére is szavatolva lesz a kormányzat részéről az egyetemen folyó oktatás politikától és ideológiai befolyásolástól mentes szabadsága és függetlensége.

A miniszter természetesen elutasította ennek a garancialevélnek az aláírását. A hallgatókat meggyanúsította, hogy a követeléseiket nem ők fogalmazták meg, hanem mások érdekeinek képviseletében jelentek meg a minisztériumban.

Azt állította, hogy az egyeztetés eredeti célja (szerinte) az ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan összetételű kuratórium által irányított alapítványi működés mikéntjéről való konzultáció lett volna, de a megbeszélés (szerinte) sajnálatosan politikai színezetűvé vált.

Kijelentette, hogy azért sem írja alá az SZFE hallgatóinak követelését, mert az öt pontban megfogalmazott kérések visszalépést jelentenének az SZFE mostani működéséhez képest is.

Ennyi arcpirító vádaskodást és valótlanságot egy szuszra elmondani már szinte teljesítmény. Mindenesetre a miniszter konzekvensen tartja magát a központi direktívához, hiszen az SZFE ledózerolásának és ideológiai „művészképzővé” való átalakításának eddigi folyamatát kizárólag gátlástalan hazugságok, és alantas rágalmak kísérik, immár hónapok óta.

Az már csak „hab a tortán”, hogy a megbeszélésen részt vett Vidnyánszky Attila a magyar színházi élet önjelölt és a politikai hatalom által mindenhatói jogkörökkel felruházott mesterkovácsnoka is, aki a legkevésbé sem rejtette a véka alá az ellenszenvét a kérésekkel, a hallgatókkal és az SZFE-vel szemben. 

Kérdés persze, hogy mit keres egy kétoldalú megbeszélésen egy olyan karakter, akinek nevéhez a magyar színházi szakma legvitatottab, demokratikusnak a legkevésbé mondható „átalakításai” – POSZT, TAO, Kaposvári Egyetem, Magyar Teátrumi Társaság, Nemzeti Színház, stb. – fűződnek? (Ez még akkor is kérdés, ha naivitásukban maguk a hallgatók hívták őt meg, csakis azért, mert egy korábbi minisztériumi tájékoztatón, amire az SZFE vezetését nem hívták meg – !!!!!! -, de az SZFE átalakításában elvileg nem érdekelt, illetve az SZFE-t gyalázó és azt bekebelezni kívánó szakmai szervezeteket meg igen, köztük a Vidnyászky Magyar Teátrumi Társaságát is.)

Kérdés, hogy ez a magát kulturális teljhatalommá növesztő – egykori tehetségét a politikának és a saját csillapíthatatlan hatalmi vágyának odaáldozó színházcsináló – miért gyalázza, szidalmazza a sajtónyilvánosság előtt a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, azt a művészeti oktatási intézményt, ahol a saját fia – ifj. Vidnyánszky Attila – is kibontakoztathatta igen jelentős színházrendezői és színészi tehetségét.

Milyen jellem az, aki annak az egyetemnek az országgyűlésben is hangoztatottan politikai és ideológiai célzatú megszállása mellett kardoskodik és tesz az oktatás minőségére vonatkozó, durván becsmérlő megjegyzéseket, ahol a fia épp most – szeptemberben (az egyetem megszállásával egyidőben) – indít osztályt egykori tanárával, Hegedűs D. Gézával együtt? 

Kétségtelen, hogy filmrendezőként kíváncsi érdeklődéssel figyelem ennek az éppen íródó drámának a fordulatait és alkotói szemmel szinte élvezettel tanulmányozom e drámában felbukkanó karaktereknek a jellembéli összetevőit – egyesek bátor kiállását, mások gyáva árulását, megfutamodását és aljasságát -, mert ritka alkalom, hogy ilyen, szinte laboratóriumi körülmények között lehessen ezeket az emberi tulajdonságokat, egy drámai helyzet konfliktusrendszerét tanulmányozni.

Ám demokratikus elkötelezettségű magyar állampolgárként mélységes rémülettel és undorral tölt el ez az egész, mert rémisztő, ahogy a kulturálatlan akarnokság, a tehetségtelenség kontraszelekciója, a kisebbrendűségből fakadó gyűlölet feltartóztathatatlanul gyűri maga alá a legalapvetőbb emberi (és alkotói) jogokat: a szabadságot és a függetlenséget.

P.S.:
Feltételezem, hogy Vidnyánszky egyetlen csettintésére milliárdokat is kaphatna, hogy akár a saját nevét viselő színészképző egyetemet építtessen a Nemzeti Színház mellett, de nem, neki ez a 155 éves, az elmúlt évek súlyos elvonásai következtében infrastrukturálisan amortizálódott intézmény kell. És miért? Hogy ne legyen. Hogy ne legyen másé.

Erőszakkal veszik el. Csakazértisből, bosszúból, kisebbségi érzésből – csupa-csupa súlyos jellemhibából eredendően.

Így passzolnak egymáshoz – tökéletes fedésben – mint egybevágó mértani idomok: illiberális kormány és a demokráciára fittyet hányó kegyencei.