A hatalommal való visszaélés akut problémája társadalmunknak, ahogy az a Vígszínház körüli eseményekből is kiderült. Az ELLE felkérte Tompa Andrea színikritikust, hogy ossza meg godnolatait a témában.

Részlet az írásból:

(…) A gonoszoknak mindig jobb a marketingjük, mint a szenteknek. Tízéves gyermekem könnyedén sorolja a 20. század és a jelen toxikus vezetőit, akik mérgező hatalmat gyakoroltak és most is teszik, Hitlertől Trumpig. És amikor azt kérdem, hogy mondjunk jó vezetőket is, elcsendesedik és meglepődik. Tényleg vannak olyanok?

A mérgező hatalommal élők – legyenek szülők, színigazgatók vagy miniszterek – mindig megsemmisítik a tükreiket. Azokat a felületeket, azokat az embereket, médiákat, egyszóval kritikusaikat, akik az igazságot ki tudják velük szemben mondani. Vagy megsemmisítik őket, vagy cinkosokká és alattvalókká teszik őket.

(…)

Az elmúlt időszakban tapasztalhattuk azt is, milyen az a színházi intézmény, amely több évtizeden keresztül csak befele kommunikál, és semmi kapcsolata nincs sem a saját morális és intézményes „feletteseivel”, tükrével, a felügyelőbizottságával vagy a kulturális városvezetéssel, amely gyakorolja fölötte a munkáltatói jogokat. Minden intézménynek vannak felügyeleti szervei, és ha ezek a kapcsolatok formálisak, üresek, nem tartalmiak, akkor tulajdonképpen nem teljesítik feladatukat. A színházi intézmények – akárcsak az egyházak – azért is különösen veszélyeztetettek a hatalommal való visszaélés szempontjából, mert zártak, úgymond totálisak, és a kontroll, ha van is, távoli, nincsenek jól kiépített visszacsatolási rendszerek. A színházak fölött elvileg vannak felügyeleti szervek, ám ezek gyakran nem játsszák el valós tükörszerepüket.

(…) Azok a vezetők, akik ma kiiktatják tükreiket – legyen ez ellenzéki média vagy bárki, aki tisztségénél fogva arra hivatott, hogy megmondhassa, a vezetés mérgező, a hatalommal visszaélnek -, létrehozzák azt a kontroll nélküli totalitást, ami aztán csak belülről törhető meg. Azonban a mérgező vezetési módoknak éppen ez a csapdája: a vezető elszigeteli magát, megközelíthetetlen, alattvalókat, cinkosokat nevel, félelemben tart, hallgatásra kényszerít, és lényegében egy személyben kormányoz. Nem közösségben dolgozik, hiszen megveti a közösséget, és a mérgező vezetői gyakorlat senkit sem tart magával egyenlőnek. A színházaknak további problémája az is, hogy rendszerint művész-vezetőik vannak, a művészeti munkát belengő és mesterségesen fenntartott romantikus művészmítoszokkal. A mérgező vezetői gyakorlatok pedig minden szinten újratermelik önmagukat; ezért szokták azt mondani, hogy már a ruhatárban meg lehet állapítani, milyen egy színház vezetése. (…)

Aki hatalomra jut – és nem véletlenül használom ezt a kifejezést, hiszen sokan hivatottak a vezetésre, ez az elhívásuk, ha szabad -, annak muszáj rendelkeznie minél jobb és minél igazabb tükrökkel, amikbe bele kell tudnia nézni. Ezek a tükrök, mindannyian tudjuk, nem feltétlenül a barátaink, és nem kell informálisaknak lenniük: gyakran elég a meglévő struktúrákat használni. (…)

A teljes értekezést az ELLE magazinban olvashatják.
ELLE 2020.04.07 – 96,97. oldal