Az elmúlt több, mint negyven évben a legelismertebb kőszínházak és alternatív, független társulatok között ingázott, az utóbbi tíz évben a gyerekszínházzal is tágult ez a kör, emellett rendez és tanít, Tóth József bőséges színházi tapasztalatairól kérdez a még sok tekintetben tapasztalatlan kollégája, Lestyán Attila a Theater.hu oldalán.
A teljes interjú ITT olvasható.
A kérdésre, kötelezőnek érzi-e a színházban a szerepbe való belebújást, Tóth József elárulta: “Mindig azt mondom, hogy én nem szeretem a Sztanyiszlavszkij féle színházat. Dehogynem. Én is azt használom, csak azt nem szeretem ahogy használják. Tehát a szolgai lemásolását a Sztanyiszlavszkij-módszernek, vagy, amit mi gondolunk Sztanyiszlavszkij-módszernek. Persze, az ok és okozati összefüggeseket nagyon kell tudni, hogy egy szerep miért történik meg így, vagy egy szereplő miért cselekszik amúgy. De közben maga a színház nem reális. Fölmész a színpadra és már úgy csinálsz mintha magad lennél kétszáz ember szeme láttára. Hát, már az hazugság! Milyen valóságtartalmat keresünk egy előadásban? Ha viszont fölvállalod azt, hogy én fölmutatok, mint a papok a misén, az más.”
A pályája során nagyjából egyenlő súllyal jelennek meg kőszínházi, illetve alternatív, függgetlen társulatok, játszóhelyek. Arról is faggatták, van-e minőségbeli különbség a kettő között: “Annak idején Kaposváron járta ez vicc, hogy a profi színész akkor is játszik, ha nincs kedve, az amatőr színész… azoknak meg mindig van kedve a kurva anyjukat. (…) A profi színész szakmai minőséget tud hozni, akkor is amikor nincs kedve. Az alternatív színházakban pedig ez létkérdés. Mert ha nem jó az előadás, akkor nem az lesz, hogy holnap jobb lesz, hanem akkor megdöglünk.”
Saját bevallása szerint ha ma lenne fiatal, külföldre menne, mert itthon nem sok jót lát pályakezdők számára: “Olyan poros a magyar színház. Poros. Poros és unalmas. Magamat is beleértve természetesen. (…) Most ez a nemzeti értékek felelevenítése címén 30-40 éves tradíciókat ébresztő színjátszás engem nem nagyon érdekel. Borzalmasan unalmas ez a pátoszos magamutogatás, amit színház címen művelnek. Illetve nem is magamutogatás ez, hanem a régi szép idők visszasírása. Miért?”
Arról is beszélt, hogy nagyon sok színházból kirúgták, de volt, amit ő hagyott ott: “Például döntöttem, hogy a Katona József Színházból elmentem a Bárka Színház előkészítő csapatába. Világéletemben a Katona József színházba vágytam. Minden megfelelt annak, amit én gondoltam, és aztán eljöttem onnan. Az teljesen mindegy, hogy életem legrosszabb döntése volt, de én döntöttem, hogy elmegyek a Bárkába. Ahonnan négy évre rá kirúgtak a barátaim, akikkel színházat alapítottam. Akkor úgy volt, hogy na elmegyek Párizsba egy félévre. Kaptam is egy ösztöndíjat. Éppen indultam, amikor a vonaton találkoztam a Czeizel Gáborral, aki azt mondta, hogy, figyelj, hallom, hogy nincs munkád, Debrecenben rendezek egy darabot, elvállalod? Leszálltam a vonatról, találkoztam a Novák Jánossal. Azt mondja, hallom nincs munkád, a Kolibriben lenne egy szerep. És akkor nem mentem ki Párizsba. (…) Ha vállalok valamit, azt már tudatosan vállalom. Tudatosan vagyok a Kolibri Színház tagja tíz éve. Jó, hát megbolondulnék valószínűleg, hogyha havonta harmincszor kellene gyerekeknek játszanom, de havi öt, az jó, az ébren tartja az egészséges küzdőszellemet. És emellett tudok mindenféléket csinálni. Nagy szükségem lett a másfajta vizekben való megmerítkezésre.”