A tavalyi nyár egyik szenzációja volt a Chicago bemutatója a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán. A világhírű musicalt Béres Attila idén felturbózott formában rendezi újra. A Fidelio az előadás két főszereplőjével, Ónodi Eszterrel és Nagy Ervinnel, valamint a produkció rendezőjével beszélgetett.

A teljes interjú itt olvasható.

A Chicago főbb szerepeiben Ónodi Esztert, Czakó Juliannát, Nagy Ervint, Mészáros Mátét, Janza Katát és Lakatos Márkot láthatják július 28-án, 29-én és 30-án este a szegedi Dóm téren, Magyarország legnagyobb szabadtéri színpadán.

Eszternek ez volt az első musical szerepe, rögtön négyezer fős közönség előtt. Három nappal a premier előtt lebetegedett és az utolsó pillanatig kérdéses volt, meg tudja-e csinálni a bemutatót. Végül bevállalta a premiert, ami az első összpróbája is lett egyben: „Igen, a 21 órás kezdésű előadásnál 18.30-kor még úgy mentem föl a színpadra, hogy gyerekek, mutassátok meg, mi a finálé, honnan jövök, hova megyek? Fogalmam nem volt, melyik lépcsőhöz kell beállnom, ami majd aztán beforog” – mesélte Ónodi Eszter.

„Az utolsó héten nem voltak partnereim, mert felváltva betegedtek meg a kollégák, és először a premieren találkoztam mindenkivel. Én még ilyenben nem vettem részt, tényleg nagyon örültünk, hogy valahogy lement!” – mesélte Nagy Ervin.

„(…) Az is komoly löketet adhatott a gyógyulásban, amikor belegondoltam abba, hogy ha a premierre jegyet váltó 4000 ember közül csak 100 vagy 500 miattam vett jegyet, nem akartam csalódottnak látni őket, amiért fölöslegesen utaztak ennyi kilométert Szegedre. Nem is beszélve a csapatról, akikkel együtt dolgoztunk, akkor már hat hete. Ilyenkor az embernek megsokszorozódik az energiája, de toltam is magamba mindenféle vitaminokat, gyógyszereket és feküdtem három napig. De igazán a második hétvége utolsó három előadása volt az, amit már viszonylag üzembiztosan csináltam. Amikor már nemcsak az adrenalin, meg az izgalom és a felfokozott energiák adták alám a lovat, hanem volt a játéknak élvezeti értéke is” – árulta el Ónodi Eszter.

A felvetésre, miszerint az utolsó néhány napban sokan éveket öregedhettek Szegeden a stáb tagjai közül, a rendező úgy nyilatkozott: „Babarczy László mondta nekem nagyon régen, hogy a rendező a legmagányosabb szakma, és abban a hétben sokszor éreztem végtelen magányt. (…)

Ebben a küzdelemben az ember néha egyedül marad. Szeretne odafordulni valakihez, hogy figyelj, ezt hogy kell csinálni? Mi a jó és mi az, ami előre visz? Rendezőként soha nem történt még velem ilyen!

Én egy iparos vagyok, ha mondhatom ezt, de az erőmet, a manuális készségemet és azt, hogy be tudok állítani úgy kétszáz embert a színpadon, hogy az esztétikai élményt is adjon, akkor nem tudtam kamatoztatni. Pedig az utolsó héten már meg kell szabadulni az előadás terhétől. Zenés színházban pláne, hogy a színész már ne arra figyeljen, hogy hol veszi a levegőt, hanem át kell adnia magát a játék élvezetének. De ez a főpróbahét erre nem volt alkalmas. Ennek ellenére hihetetlen, amit Ervintől, Mészáros Mátétól, Kárász Zénótól, Rudolf Szonjától és a többiektől kaptam! Mert ha nem formálódik a próbafolyamat alatt közösségé ez a csapat, ha nem érzik meg azt, hogy ennek a kétszáz embernek együtt kell dolgoznia ahhoz, hogy valahogy eljussunk a végéig, akkor ez így soha nem sikerült volna! Amikor a bemutatót láttam, voltak olyan pillanatok, hogy azt mondtam magamban, atyaég, pont ezt akartam nekik mondani, és az is történt!” – fejtette ki Béres Attila.

Szerző: Canjavec Judit