Upor László dramaturg-műfordítót az Átlátszó kérdezte szferől, műfordításról, Vidnyánszky Attiláról.

A teljes interjút ITT olvashatják.

Upor Lászlót arról is faggatták, mire tanította a műfordítás és hogy lehet-e valaki szabadúszó műfordítóként csak önmaga gazdája: „Hogy a szöveg, mint olyan iránti rajongás vezetett-e a műfordítás útjára, vagy a műfordítás bódító gyakorlata fokozta-e a végletekig a szöveg iránti korábbi rajongást, az ma már eldönthetetlen. Az eredendő kíváncsiságomat és (hízelgek önmagamnak: rugalmasságomat, befogadókészségemet) ez a munka tetézte, az biztos. Kúnos László egy nagyszerű esszében két úr szolgájánaknevezte a műfordítót. Egyszerre két nyelvnek, két kultúrának (vagy inkább: kultúráért) felelsz, ha műfordító vagy. A többi kötöttség nem számít. Azt hiszem. Ha a kérdés prózai részére is kíváncsi vagy – nevezetesen, hogy meg lehet-e élni pusztán műfordításból –, arra talán úgy lehet felelni: tehetség, munkabírás és szerencse kérdése.”

2020. novemberében a szenátus megválasztotta, de aztán a szakminiszter nem nevezte ki az SzFE rektorává. Arról szólva, mi volt a választás tradíciója és benne mi irritálhatta a kinevező adminisztrációt, Upor elmondta: „2010 előtt a szenátus megválasztotta rektorjelöltet a miniszter javaslatára kinevezte az államfő. Pont. Ez később törvényileg úgy módosult, hogy „a szenátus véleményét figyelembe véve… stb.” –, de továbbra sem lett általános gyakorlat (bár előfordult), hogy a szenátus döntésével szemben mást neveznek ki. Az viszont igazi SzFE-ikum, hogy a fenntartó egyáltalán semmilyen válaszra nem méltatta a szenátust – vagy engem személy szerint. A mai napig egyébként.”

A Kossuth- és Jászai-díjas Vidnyánszky Attila (101. kép) közel húsz éve jelent meg a magyar művészeti életben és 2005-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagjává választották. Ukrán (innen indult), szlovák, szerb és horvát színházakban is rendezett. 2012-ben lett a Nemzeti Színház igazgatója. 2020. augusztus 1-től a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Arról, valóban megkerülhetetlen személyisége-e a mai rendezésnek, Upor László úgy vélekedett: „Pontosítok, a mai magyar színházi felépítménynek (bővebben: a jelen kormány kultúrpolitikájának) megkerülhetetlen figurája, nem a színházrendezésé. Korábban izgalmas és jelentős rendezőnek tartottam. Lehet, hogy az is maradt, az utóbbi időben erről az oldaláról kevésbé ismerem, mert közéleti szerepvállalása, kultúrabefolyásolási tevékenysége minden mást elnyom. Szomorú hozadék, hogy noha hosszú ideig nem kevés megállapításával lehetett (volna) őszintén egyetérteni, a kizárólagosságra törekvés arroganciája, az álságos és sértett fogalmazás, a ki-kitüremkedő bosszúvágy – és mindennek kiváló hatalmi hasznosíthatósága – eleve lehetetlenné tette, hogy jogos kritikájának, használható javaslatainak akár csak egy része is mindannyiunk hasznára beépüljön a diskurzusba. Akarnokságból, szabályhajlításokkal megtámogatott területfoglalásból, sértegetésekből sosem lesz, nem lehet egészséges művészeti közélet. A Színművészeti rég a bögyében van, hosszú évek óta folytat durva és nemtelen lejárató kampányt az intézmény egésze, az oktatók, és persze a hallgatók közössége ellen is, akiket ő irányítható, akarattalan, ostoba báboknak ír le. Felénk ez nem számít jó belépőnek, kevéssé segíti elő a termékeny párbeszédet.”

Azt is elárulta, miként foglalná össze az SZFE körül történéseket: „Igazán egyszerű dolgot szerettünk volna. Hogy hagyjanak bennünket élni és dolgozni – tisztességesen és tisztességben – az önállóság és önrendelkezés feladása nélkül. Ha egyszer megírjuk ezt a történetet (és remélem, megírjuk!), rengeteg fontos fordulat követel magának egy-egy bő fejezetet. Addig viszont nehéz pontokba szedni. (…)

Ha valakit bosszant, hogy következetesen kiállunk az igazunkért és az igazságtalanság ellen, ha nehezen viseli a kormány, hogy mellénk állnak olyanok, akiknek a szemét nem homályosította el a sok hamis hír, a lelkét nem szürkítette el a mindennapi riogatás – szóval, ha valakit ez zavarba ejt vagy frusztrál, lelke rajta. Az ország mai állapotából fakad, hogy az itteni viszonyokat jól ismerő európai kollégák – féllépés távolságból és a saját szabadságuk birtokában – a honi sokaságnál tisztábban látnak és határozottabban foglalnak állást. Ez meg az ő szerencséjük és érdemük, köszönet érte.”

A teljes interjút ITT olvashatják.

(folytatása következik)