A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház az alapítása óta elmúlt 21 évében a posztjugoszláv és a kelet-európai régió fontos színházi műhelyévé vált. A színház alapítóját a nemzeti színjátszásról és legújabb előadásáról kérdezte Artner Sisso a Magyar Narancsban.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Magyar Narancs 2021.04.15 – 34,35,36. oldal

Bár zenés színházzal foglalkozik, az operett eddig nem bukkant fel a repertoárjában. Arról szólva, miért szedte most elő Zerkowitz örökbecsűjét, a Csókos asszonyt, Urbán András elmondta: „(…) Elvileg mi az ősi operettformához jutottunk el valamilyen módon azzal, hogy megfogalmazzuk a kérdéseinket és válaszainkat azokra a minket érő kritikákra, melyek szerint nem foglalkozunk szép, felemelő vagy akár nemzetibb dolgokkal. Gondoltuk, akkor bemutatjuk, amit látni és hallani szeretnének, és hazudozunk mindenféle hülyeséget a színpadon arról, hogyan élünk, hogyan dolgozunk.”

A kérdésre, Magyarországról jövő elvárásokról beszélünk-e, Urbán elmondta: „Amikor azt mondod, hogy magyarországi, az az én tapasztalataim alapján budapestit jelent. A jelenlegi politikai helyzetben nehéz bármit is mondani úgy, hogy azzal ne rögtön valamelyik politikai oldalt támogassam, a másikat meg támadjam. De Budapest számomra mindig zárt közeg volt, és e közeget nemhogy az nem érdekelte, hogy mi történik a Vajdaságban, de az sem, ami Nyíregyházán vagy Békéscsabán. A magyar színházi életet semmi más nem érdekelte önmagán kívül, a saját gesztenyéjét kapirgászta mindenki. Húsz éve is ezt a színházat csináltam, megélve, hogy Magyarországon a kutyát nem érdekelte, mi történik itt. Most érdekeljen, hogy fel akarnak-e épp használni valamire vagy sem? Mindegy. Szóval, amikor itt azt mondod, hogy magyar vagy, és esetleg ezt az átlagosnál keményebben mondod ki, nyilván azt a szerb többség szempontjából sem árt értelmezni. Ami egyfajta kiállás, netán lázadás is lehet. Budapesten is az. Számomra nagyon vicces és fájdalmas, hogy mennyire megosztó ez a téma. A nemzeti politikum azt hiszi, hogy kisajátíthatja a nemzeti identitást, mint valami brandet, és megmondhatja, hogy mi a magyar, mik az összetevői, hogyan viselkedik a magyar. De a liberális oldal reakciói a viccesek, mintha nem értenék, hogy miről van szó. Most, mikor az utolsó függetleneket is kivéreztetik, mindenki hiányolja a szolidaritást, pedig annak a hiánya nem ma kezdődött. Mindemellett az a nemzeti művészeti koncepció természetesen nem érdekel, melyben attól kéne elszállni, milyen szép a nyelvünk, milyen isteni a történelmünk, és azt sem képviselem, hogy azért menjünk a színházba, hogy ott az adott nemzeti közösséghez tartozás közös élményétől magasztos, felemelő érzéseket kapjunk. Ha létezik olyan, hogy nemzeti művészet, akkor az épp a nemzeti közösség problémáival foglalkozó történet. Szerintem ezek bemutatása a nemzeti színházak egyik kötelessége, nem a romantikus bájolgás. A színház lokális műfaj, egy adott közösséghez szól elsősorban. Nekem ebben az értelemben olyan népszínház az ideálom, amelyik szókimondó és nem ismeri el az autoritást, szabadon beszél, így vállal politikai szerepet. Talán rebellis plebejus színháznak lehetne nevezni. A művészetben egyébként sincsenek tabu témák, ideje lenne ezt a gyakorlatban is erőteljesebben felmutatni” – szögezte le Urbán András.

A darabban elhangzik, hogy úgy élünk, mint egy diákotthonban, mintha mindannyian gyerekek lennénk. „Infantilizált helyzetbe kerültünk, nem merünk és nem is akarunk semmit mondani. A „felnőttek”, azaz a „gyerekek” felett álló politikum pedig egyáltalán nem is ért ahhoz, amit diktál, ám a hatalom ezeknek az álfelnőtteknek a kezében van. Mintha ez lenne most az alapállapotunk, amit mindenki el is fogad. Tény az is, hogy a színészképzés hosszú ideje a realista, kvázi sztanyiszlavszkiji módszereket ültette a növendékekbe, holott ez a kvázi kispolgári színjátszósdi nem érti a színházi jelenlét kortárs követelményeit. A kultúrkampfosok pedig foggal-körömmel ragaszkodnak a hagyományokhoz, amelyeket meg sem vizsgálnak, fel sem mérnek, és amit nem értenek, azt el akarják pusztítani. Így nem jobb minőség születik meg, hanem a középszerűség ül diadalt. Miközben – épp a hatalmi helyzetük miatt – megpróbálnak kilóra megvenni mindenkit. És sokakat meg is tudnak” – fejti ki a rendező.

„A szabadkai költőt, Sziveri Jánost a kommunista párt helyi katonái szó szerint éhhalálra ítélték úgy, hogy nem tudott munkához jutni. Ez van ma is. A félelem. A veszélyeztetettség érzése. Ha így vagy úgy beszélsz, akkor annak egzisztenciális következményei lesznek. De ez nem magyarázható pusztán a Fidesszel, és nem oldható meg nosztalgiával” – tette hozzá Urbán András.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.
Magyar Narancs 2021.04.15 – 34,35,36. oldal