Jelenünk társadalmi problémái a kortárs drámaszerzőink által írt színdarabokban tükröződnek talán a legközvetlenebb módon. De vajon kíváncsian néz e „tükörbe” a színházlátogató közönség? Van-e nézői érdeklődés és igény a kortárs darabokra? Egyáltalán, milyen lehetőség van színpadra, repertoárba kerülésüknek? Erről kérdezett a Népszava színházigazgatókat.

„A műsortervezést, a darabválasztást nem az határozza meg, milyen társadalmi kérdések jellemzik környezetünket, azt minden esetben az előadás alkotóinak érintettsége, érdeklődése dönti el” – mondja Máté Gábor, a budapesti Katona József Színház igazgatója, aki a maga részéről előnyben részesíti a kortárs művek színpadra állítását, mert meggyőződése, hogy érvényesebben szólítják meg a ma emberét. Ezért is szeretné, ha a mai magyar színház többet foglalkozna kortárs művek színpadra vitelével. Színháza jelenlegi repertoárjának kétharmadát éppen ezért kortárs drámák adják: az idei tíz bemutatóból is nyolc kortárs vagy improvizációk alapján születő darab – talán a Térey János regénye alapján írt Káli holtak című előadásuk a legkapósabb ebben a pillanatban.

„Feltételezésem és évek óta tapasztalatom is, hogy önmagában az, hogy kortárs, nem jelent kockázatot – mondja az igazgató. – A nyitottság érezhetően növekszik a nézőkben. A jól sikerült produkciók esetében »szájpropaganda« útján terjed, hogy érdemes megnézni. Ha kevésbé sikerül valami, akkor ugyanúgy nem találkozik az érdeklődéssel, mintha bármely klasszikus dráma előadása lenne kismértékben ambiciózus.”

Hasonló tendenciát lát a Radnóti Miklós Színház igazgatója, Kováts Adél is. „Az elmúlt években a korábban evidensnek hitt alapszabály – miszerint kortárs drámát bemutatni nagyobb rizikót jelent, mint egy klasszikus művet – megdőlni látszik. Ma a nézők éhezik az újat, és egy maira hangolt történet vagy téma ugyanannyira behozza őket a színházba, mint a jól ismert címek, sőt!” Határozottan érzik a nyitottságot a nézőkben, a vágyat, hogy még közvetlenebbül érintve és megszólítva érezzék magukat a színházban.(…)

„Minden darabválasztásnál azt keressük, hogy melyik beszél azokról a húsba vágó problémákról, amik a környezetünket és minket, művészeket aktuálisan foglalkoztatnak – részletezi Kováts Adél –, lévén, hogy a színház jelen idejű műfaj, és ebben van a legnagyobb ereje is.”

Számtalan kortárs (köztük több magyar) dráma része az Örkény István Színház jelenlegi repertoárjának. Viszont az is látható, ezek – jelenleg tizenkettő – inkább a stúdióban találják meg helyüket, a nagyszínpadon kortárs magyar darab például jelenleg nincs is, vagy maximum klasszikus mű alapján készült átirat formájában van jelen. „Igen, rizikó a bemutatásuk – mondja Mácsai Pál igazgató –, de a színházi munka egyik lényege épp a kockázat vállalása. Kortárs magyar drámát színpadra vinni művészileg nem kisebb kockázat stúdióban, gazdaságilag viszont esélyesebb. Ám a nagyszínpadon is rendszeresen játszunk kortárs magyar drámákat, elég csak a Boross Martin írta Kiváló Dolgozókra, a Kelemen Kristóf jegyezte A nemzet özvegyére gondolnunk vagy Térey János utolsó, nekünk írt drámájára, a Lótra”.

Egy színházi korszak életerejét nagyon jól mutatja, hogy mennyi kortárs szöveg van színpadon – vallja az igazgató, hozzátéve: a kortárs magyar dráma a színházi világ közös ügye.

„Dúlt jelenünkben minden percben történik valami fájdalmas, valami felkavaró. Ezekről tudnunk kell beszélni – mondja Rudolf Péter igazgató –, de azt is tudnunk kell, hogy az emberekben az is egy érthető vágy, hogy elmeneküljenek ez elől a fájdalom elől. Felejteni szeretnének. Ezt egy Vígszínház léptékű színház esetében (a nagyszínpadon több mint ezer, a Pesti Színházban ötszáznál több nézőt kell leültetnünk estéről estére) figyelembe kell vennünk.”

„A Vígszínház történetében mindig fontos szerepe volt a kortárs magyar darabok bemutatójának. Egy nagyon más történelmi és társadalmi helyzetben, a polgári színház kibontakozásakor, házi szerzőként foglalkoztatta az adott korszak legnagyobb íróit Molnár Ferenctől Szép Ernőn át Szomory Dezsőig. Majd rendre ott voltak a színpadainkon Sarkadi, Örkény, Csurka, Korniss, Spiró darabjai – sorolja az igazgató, és azt is megjegyzi: – Nyilván akkoriban más hagyománya volt a színházba járásnak. S nem kellett ennyiféle impulzussal versenybe szállni, mint ami a XXI. századot jellemzi. Épp ezért inkább büszke vagyok arra, hogy a Vígszínház Házi Színpadának műsora most is javarészt kortárs magyar darabokból áll. Ám minden kortárs darabbal rizikót vállalunk, hiszen nincs »múltja«, így nincs meg az a mágnes, ami egy bejáratott címnél magától értetődő. Ettől függetlenül folyamatosan keressük a kapcsolatot a kortárs szerzőkkel, így bízom benne, hamarosan »kezünkbe kerül« egy olyan mű, amit színpadra állíthatunk. Azt is tekintsük átmeneti időszaknak, hogy most épp nincs Spiró-mű a színpadon.”

Rudolf Péter szerint azonban nemcsak szakmai, hanem etikai kérdés is, hogy az állampolgárok pénzén fenntartott intézményt érdekli-e, hogy az állampolgár mit szeretne. Őt mindenesetre érdekli és hisz abban, hogy a színháznak, a kultúrának így kell működnie: „A társadalmi megosztottság mint téma pedig fontos. A mindennapjaink része. De mindenképp érzékenyen kell ehhez a témához nyúlni. Úgy, hogy maga az előadás ne megosztó legyen, hanem éppen arról szóljon, hogy ez a megosztottság elviselhetetlen.”