Van-e szolidaritás? – Tompa Andrea írása

Tompa Andrea író, a nagy hagyományokkal rendelkező Színház című folyóirat főszerkesztője is megszólalt az SZFE ügyében.

Facebook oldalán tette közzé az alábbi sorokat:

SZFE és tegnapi tüntetés. És arról, hogy miért nincs és szinte lehetetlen az ébredés.  (Hosszú poszt.)

Tegnap kevesen voltak a Színművészeti utolsó, egyetemi autonómiát élvező napján. Erről fog szólni ez a poszt – arról, hogy miért kevesen. Ma életbelép a „modellváltásnak” nevezett politikai térfoglalás, az egyetem alapítványi kezelésbe kerül. (Aki nem ismeri a helyzetet, annak egy szintén hosszú cikket ajánlok majd, kommentbe teszem ki.)

A politika most azt üzente: ez az egyetem így – Ascher Tamástól kezdve Novák Eszteren, Gáspár Mátén, Upor Lászlón, Bagossy Lászlón át Zsámbéki és Székely Gáborig és úgy, ahogy van, az összes oktatóig, filmeseket sem kímélve – nem kell. Más kell. Miért nem kell – arra soha, semmilyen érv, de még csak elvétve odadobott példák sincsenek. Nem elég jó. Most majd sokkal jobb lesz. (Melyik egyetem nem lehetne jobb?? Sokkal jobb?)

Cserhalmi Györgytől Blaskó Péteren át Udvaros Dorottyáig és Sodró Elizáig azok is tiltakoztak, aki ritkán szoktak politikai döntések, manipulációk ellen tiltakozni. De az ő hangjuk már nem hallatszik el oda, ahol döntéseket hoznak. 

Mégis kevesen voltak egy ilyen tüntetésen. Holott békeidőben ebben az országban majdnem 7 millió színházjegyet adnak el egyetlen évben. Ha ez nem is 7 millió néző, de a színház rendkívül népszerű még mindig. Azonban ezeket a nézőket szintén nem éri el a Színművészeti helyzete, vagy (rosszabb) eléri, de nem érdekli. Pedig túlnyomó részt az egyetemi képzésből érkezőket nézi ennek a 7 millió színházjegynek a birtokosa. Ha eddig tetszett ennek a nézőnek, amit lát, és szívesen ment színházba, sorba, állt küzdött jegyekért, akkor miért mindegy neki most, hogy mi lesz ezután? Hogy lesznek-e olyan színészszemélyiségek, amelyekért rajonghat. (Lesznek, a tehetséget végleg és örökre semmi sem tudja elnyomni.) Lesznek szabadon gondolkodó, kritikus szellemű alkotók? (Lesznek, bár ha az egyetemre bevonulók tényleg a család szentségéről és Zrínyi Ilonáról fognak darabokat csináltatni, akkor talán kevesebben.)

De miért nem érdekli végső soron a nézőt az, ami van?

Kicsit olyan, globálisan szemlélve, amikor nem érdekel minket, hogy a rajtunk lévő cipő, ruha milyen körülmények közt készült, hogy amit eszünk, hogy is jön létre. Gyerekmunkával, annak árán, hogy kizsákmányolás és környezetrombolás folyik. Mindegy, hogy jön létre, amit fogyasztunk, csak mi, nézők járjunk jól, maradjanak meg az (egyre inkább) szórakozó és (kevésbé) gondolkodtató színházaink. Megvesszük a jegyeket akár drágán is, csak csináljátok. Kapitalizmus és a szolidaritás nehezen fér össze. 

És a színházak sem érik el nézőiket. Nem csak azért, mert most kritikus a helyzet (covid), de aligha fognak kis és nagy teátrumokban felolvasni szolidaritási nyilatkozatokat az ott tanító kollégákkal, az egyetemi hallgatókkal, bármit tenni azért, hogy a néző ébredjen. Van-e szolidaritás a színházakban, mint intézményekben?

A szolidaritás, ha sokan ki is nyilvánították ezekben a hetekben, nem terjed túl a színházszakmai körökön és feltétlenül egyéni marad, kevés kivétellel. Színházi belügy maradt, mint minden. Ezért is könnyű mindent elfoglalni, az akadémiától kezdve a CEU-ig, amit csak kiűzni lehetett. 

Egy jeles (nem fiatal) színész, akivel tegnap beszélgettem a tüntetés alatt, azt mondja, hogy a covid tartja vissza az embereket a tüntetéstől. Ezek szerint Belorussziában nincs covid. Ha ez így van, hogy nem merünk gyülekezni még maszkban sem, a covid leple alatt minden, de minden megtörténhet. 

2019 őszi félévében Karsai György meghívására taníthattam az egyetem doktoriskolájában, filmes és színházas hallgatók jártak az órára, jó sokan. Féltem tőlük, sokat készültem. Karsai tanár úr arra kért, hogy az elmúlt 30 év magyar színházi folyamatairól beszéljek. (És beszéltessek, mert végül elég interaktív óra lett.) Amikor felépítettem a kurzust (amin Urbán Balázzsal osztoztunk), határköveket kerestem, hogy ezt a három évtizedet tagoljam. Ha majd egyszer – máshol, az SZFÉ-n nyilván sokáig nem – újra tagolni kell az időt, a mai, 2020. szeptember 1-i nap ismét egy határkő lesz. Klassz, hogy ott lehetettem, ha csak egy kicsit is. Good bye.

Tompa Andrea Facebook oldalát itt érhetik el.