A hét főbűn témájával egy-egy színházi darab kapcsán beszélget Karácsony Nikolett, aki a sorozat első részében Váradi Gergelyt, az SZFE hallgatóját kérdezte Bukowski A kezdő című műve kapcsán, amit még tavaly mutatták be az Ódry Színpadon, egyedi módon feldolgozva az író önéletrajzi ihletésű regényét.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, melyiket mondanád a legrosszabbnak a hét főbűn közül, Váradi Gergely azt válaszolta:

“Szerintem mindegyik elég súlyos tud lenni, attól függ, melyik kísérti meg az embert, és milyen élethelyzetben. Az egyetem első két évében például sokszor voltam irigy, és meg kellett tanulnom örülni a másik sikerének. Jó lecke volt. (…) Katolikus normák szerint nevelkedtem, és ezeknek a normáknak a körüljárása foglalkoztatott az előadás készítése közben is. Úgy gondolom, ha valaki tudatosan visz túlzásba valamit, az minden esetben rossz. Például a darabban van egy rész, amiben Jimmy, Henry barátja, tudatosan issza le magát, hogy ne kellejen az apja halálával foglalkoznia. Neki ez egyfajta szelep, ahol kiereszti a gőzt. Ettől függetlenül mértéktelen abban a pillanatban.”

Arról szólva, mire tanította ez a darab, kifejtette: “Bukowski a különböző életkoraiból mesél történeteket. Ezekben mi is sok kapcsolódási pontot fedeztünk fel. A próbafolyamat alatt több olyan emlékezetes sztori került elő, amelyek még oviban, általános iskolában vagy gimiben történtek velünk. Jó volt ezeket elmesélni. Korábban nem foglalkoztam velük színházban, érdekes volt, hogy ugyanazokat a motívumokat fedeztük fel egymás emlékeiben. Ez az egész folyamat arra tanított, hogy nem mindegy, milyen mintát adunk át a gyerekeinknek. Sokszor az apák bűnei miatt a fiaik bűnhődnek.”

Arról is faggatták, szerinte mi segít abban, hogy valaki megtalálja a személyes hangját és ne kényszerítse bele magát egy felvett szerepbe:

“Ki kell tartania az ötletei mellett. Ha pedig belekényszerült egy felvett szerepbe, nehéz a visszaút, mert végig kell csinálnia, amit felépített, különben ott a megszégyenülés. Mindig lehet változtatni. Kell egy felismerés, majd erőt és bátorságot kell meríteni. Amikor felvettek az egyetemre, hirtelen mindenkinek meg akartam felelni. Akitől pedig kaptam egy kis szeretetet, azt rögtön ellöktem magamtól. Tudtam, hogy megbántok embereket, mégsem ment máshogy. Nem éreztem jól magamat a bőrömben .Másodévben volt egy osztályfőnöki beszélgetés a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és megkérdezték, kik azok az emberek, akikre felnézek. Miután elmondtam, rádöbbentem, hogy nem úgy viselkedem, mint a példaképeim. Ekkor jött a felismerés, ez adott egy irányvonalat, ami sokat segített. Általában kívülről jön a segítség, kívülről jobban látják az embert. Meg kell hallani ezeket a hangokat, ami nehéz, főleg fiatalon.”

Azt is elárulta, most a szabadúszással próbálkozik: „Több tapasztalatot szeretnék szerezni, minél több helyről, de ez egy folyamatos bizonytalanság. Az idősebb kollégáim szerint ez a bizonytalanság állandó, ezzel meg kell tanulni együtt élni. Szerintem ehhez kell egy jó családi háttér, illetve egy társ és olyan barátok, akik kapaszkodót adnak. Ezek segítenek, hogy az egyensúly ne boruljon fel.”

A teljes interjú ITT olvasható.