Vilmányi Benett az át nem vett Junior Prima díjról, Vidnyánszky Attiláról és új munkájáról is beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában. Lapszemle.

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.

A Larry bemutatója előtti két hónapban nem igazán adott interjút, pedig sokan keresték azután, hogy nem vette át a Junior Prima díjat. A kérdésre, miért nem reagált azóta, elmondta:
„Nem tudom, mit kéne még mondanom erről. Nyilván, ha akartam volna róla beszélni, akkor megteszem. De amit szerettem volna, elmondtam a történtekről.”

Vilmányi Benett arról is beszélt, hogy új filmet forgat februártól: „Erre is, mint a legtöbbre, azt mondom megint, hogy az utolsó. De nem tudtam erre nemet mondani. Dettre Gábor keresett meg. Már akkor valami elképesztő szimpátiát éreztem, amikor átküldte a könyvet, ami nem a szokásos forgatókönyv-formátumban íródott, hanem Word-dokumentumban. Ráadásul filmnovellaként határozta meg. Tudtam, hogy nem egy kellemes hozadéknak érzi a kamerát a történetmesélésben.”

Korábban elárulta, alkotótársakkal Dante Casino címmel készül új projektre, a cél az, hogy igazi közösségként dolgozzanak: „Egyébként a színházban ez még mindig sokkal inkább művészetszerűen működik, mint a filmdarában. Persze a színház területére is elég komolyan beférkőzik a kapitalista logika meg a marketingműködés. De ott még mindig sokkal könnyebb olyan helyzeteket, embereket találni, akiknél nem ez a szempont. Nem az, hogy valami eladható-e vagy sem. Hanem hogy érték szülessen. (…) A színháznak arról kell gondolnia valamit, hogy mit jelent, amikor ott ül a közönségben száz-hatszáz ember. Minden este mások. A színpadnak, a színészeknek, a szövegnek abban a pillanatban kell hatniuk.”

Vilmányi Benett 1V1 címmel önálló előadását is játssza a Jurányiban. A felvetésre, mennyire kényelmetlen egyébként a saját családi dolgairól, korábbi szélsőjobbos nézeteiről nyilvánosan beszélni az előadás keretében, úgy nyilatkozott: „Pont annyira, amennyire kell. Tapasztalni belül, hogy tétje van, érzéseket közvetíteni. Folyamatosan tanulni azt, hogyan kell poénra mondani a traumáim, az kényelmetlen, de felemelő.”

Ő is tanít a színházcsinálás mellett. A felvetésre, nem érez-e arra késztetést, hogy az oktatás ügyét képviselve olyasféle néptribünné váljon, mint, mondjuk, Molnár Áron, azt felelte: „Tanár vagyok, a tanításra érzek késztetést. Az aktivizmusban nem igazán hiszek. Az egyik iskolában, ahol tanítok, szerveztem polgári engedetlenséget. Öten álltunk egy transzparenssel az épület előtt. Szeretnék még egyet csinálni, csak úgy, hogy azon már ne öten legyünk. Ha kirúgnak, akkor tenni fogok arról, hogy az hangos legyen. Nagyon szeretem az osztályomat. (…) Ha a színpadon hittel és jól csinálja az ember, akkor hatni fog arra a kulturális közegre, amelyben él. Végig kellene mindenkinek gondolnia, hogy azért, amiért küzd, jó eszközöket használ-e. És ha nem, akkor hagyja is inkább. A rizsázásra rohadtul nincs szüksége, igénye és energiája senkinek.”

Azt gondolja, tanárként a szívén kell viselnie a következő generáció sorsát: „Én tényleg szívemen viselem, és azt érzem, hogy tényleg nem szabad annyiban hagyni. És lehet, hogy holnap nem megyek be tanítani, de hosszú távon jót teszek vele.”

Annak idején Reményik-verssel ment Kaposvárra Vidnyánszkyékhoz felvételizni, ők pedig nem hitték el, hogy ez nem csak nekik szól, azt gondolva talán, hogy a kultúrának ez a szelete az övék, maguknak sajátíthatják ki:
„Soha nem akartam senkinek imponálni! Nemhogy Vidnyánszkynak, Zsámbékinak sem. Valójában Vidnyánszkyval sem az a fő baj szerintem, hogy a hatalom embere. Sokkal inkább, hogy amit eddig láttam tőle színházban, az nagyon rossz volt. Értelmetlen darabválasztások, olyan színészet, ami negyven éve is cink volt, sok klisés megoldás. (…) Nem olvastam a most divatos témát szolgáltató nyilatkozatát arról, hogyan formálná a gerinceket. Azt viszont hallottam, hogy nyílt levelet írtak megint. Ettől most már megőrülök. Nem Vidnyánszky Attila a fő probléma, hanem ez a nyílt leveles nemzedék. Vidnyánszky részéről nem ér meglepetés. És nem értem, hogy akik reagálnak, miért játsszák el, hogy valami rendkívüli történt. Ezzel belemennek a játékba, egy végtelen spirálnak tűnik az egész. Majd amikor tényleg állítani kellene valamit, ott behúzzák a kéziféket, olyankor a lavírozás megy. Ezeket az energiákat oda kellene csoportosítani, hogy jó színházat csináljon az ember. És nem azzal foglalkozni, hogy a dilettánsok miket nyilatkoznak. Rövidebb az élet annál, hogy ilyen hülyeségekkel töltsem. Nekem vannak vágyaim, terveim, céljaim. Nem érek rá ezekre pazarolni az időmet.”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.

A teljes cikket a Magyar Hang december 16-án megjelent, 2022/51. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online, itt.