Több száz ember részvételével zajlott békés demonstárció a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltását megelőző estén, amelyen felszólalt többek közt Vilmos Noémi rendezőhallgató. Az alábbiakban az ő beszédét olvashatják.

Mottó:

Aki elbújik a próbatételek elől, aki lebeszéli magát a megmérettetésről, mindig a sor végén fog kullogni.

Orbán Viktor, a Groupama Aréna megnyitó ünnepségén

Tévedtem.

Hiába jártam ide négy évig, hogy műelemzés meg dramaturgia álnéven végre vállalt libsi-komcsi propagandát hallgassak.

Hiába suttogott kéjesen Ascher Tamás hipnotikus erejű kormányellenes hazugságokat a fülembe, amíg én gyanútlanul végigbóbiskoltam ezt a színvonaltalan képzést a hüllőkeltető kellemes melegében.

Hiába jártam szorgosan random tüntetésekre, hogy a nemzetközi háttérhatalmaktól kapott zsebpénzemből majd hátha ledózerolhatom az összes vidéki kőszínházat és fővárosi független színházakat építhetek a helyükre.

Most már nyilvánvaló, hogy rossz iskolát, rossz mestereket, rossz értékrendet választottam. (Mentségemre szóljon, hogy kicsi vagyok, naiv, manipulálható, és hát idáig több indexet olvastam, mint origót, de esküszöm Gyurcsány Ferenc életére, hogy innentől nem fogok.)

A vádak ugyanis beigazolódtak: az iskolám, a tanáraim tényleg egészen más példát mutatnak, mint amilyet országunk vezetői és barátaik.

Én itt azt tanultam, és abban hittem, hogy senkinek nincs abszolút igaza, és akkor halad a jelenet, ha képviselni tudjuk minden fél igazságát – de tévedtem, mert Vidnyánszkyéknak, és az egész bagázsuknak (hogy szóhasználatban már elkezdjem a tanulást új mestereimtől), úgy tűnik, mindig igazuk van, hiszen hiába érkezik minden mondatukra facebook-falakat elárasztó mennyiségű cáfolat, ez őket nem akadályozza a haladásban.

Huszonéves egyetemisták, ahelyett, hogy nyaralnának, buliznának, próbálnának, alkotnának, szerelmeskednének, olvasnának, inkább egész nyáron maratoni hosszúságú fórumokon ülnek személyesen vagy online, hogy mindenkinek megnyilvánulási lehetőséget adva, jogi hátteret tanulmányozva, konkrét infók híján ezerféle lehetséges opciót mérlegelve, és a lehető legkikezdhetetlenebb erőszakmentességre törekedve reagáljanak az egyetemi autonómia védelmében az újabb és újabb rágalmakra és kész helyzetekre.

Fájó szívvel és szétcincált idegrendszerrel be kell látni, hogy tévedtünk. Mégsem számít a világszerte elismert szakemberek szakmai véleménye szakmai kérdésekben. Elbukott a gerinc, a kulturáltság és az intellektus a cinikus, magyarázatra nem szoruló hatalmi erőszakkal szemben. És miközben én idegösszeroppanást kapok ettől a felismeréstől, addig nem hiszem, hogy az itt jelenlévőknél sokkal-sokkal többen tudnák ebben az országban, hogy ki az a Vidnyánszky Attila és mi folyik most az SZFE-n.

De hát hogy is lenne ez elvárható, amikor én idejárok, de már én sem bírok hányinger nélkül több rágalmat, vagy reakciólevelet elolvasni a témában. Ahogy én sem látom át más művészek, az orvosok, pedagógusok, vendéglátósok személyreszabott ellehetetlenítés-labirintusait. Mert a magam baja is bőven sok.

Ha továbbra is akciót akcióra halmozva várjuk a sok fordulatot nem ígérő hírt így augsztus 31-én, hogy ki lesz a rektorunk szeptembertől, addig is szívességet teszünk a hatalomnak, hogy nem az összes többi eddigi és leendő áldozatukkal fogunk össze valami globálsiabb célért. Mondjuk, hogy semmilyen párt ne képviseltethesse magát ⅔-os többségben a parlamentben.

Akármi is történik velünk szeptember egytől, a lényegi kérdések már eldőltek. Mindegy, hogy lesz-e tisztogatás, vagy sem, lesz-e cenzúra a vizsgaelődásokon vagy sem, szempont lesz-e a politikai hovatartozás a felvételin, vagy sem. A lényeg, hogy ha szükség lesz rá, vagy valaki gondol egyet, akkor simán lehet. Eddig ugyanis mindent keresztül sikerült vinni rajtunk és másokon, az átgondolt, kidolgozott, jogilag és erkölcsileg kikezdhetetlen tiltakozásaink nem értek el többet, mint hogy kicsit összerezegjünk azokkal, akik egyébként is velünk értenek egyet.

Úgyhogy, fogalmam sincs, mit kéne tenni, csak hogy tovabb kell keresni. Ez egy ördögi kör, mert ha agresszióra csak agresszióval lehet reagálni, a valamirevaló ember viszont ettől próbál elzárkózni, akkor, úgy tűnik, győz az agresszió.

De még nem törtem meg eléggé, hogy elhiggyem, hogy ez tényleg megtörténhet, és tudom, hogy naiv vagyok és tapasztalatlan, de ha tenni akarunk valamit, ez sokkal kiindulási alap, mintha megkeseredett lennék és közönyös. És hát azért vagyunk itt egy páran. Mi, akik egy egyetlenegyszer megvalósuló vizsgaert képesek vagyunk az alvásigényünket, az utolsó forjntjainkat, a magánéletünket beáldozni, hogy a csapatunkkal megtaláljuk a legjobb megoldásokat, hogy közöljünk valamit arról, ami nyomaszt, azért, hogy ez az ország egy jobb hely legyen, kitől várjuk, hogy ki tudjon és ki merjen állni, ha mi, veszélyben forgó egziztencia, megélhetés, gyerekek nélkül (de mindezek igényével) nem kockáztatunk?

Szerintem eljött az ideje célt változtatni, és nem azon törni a fejünket, hogy hogyan tudnánk egy-egy pontján továbbvétózni, amit az SZFE ügyében eldöntöttek a fejünk felett, ez innentől tüneti kezelés. Hanem azon, hogy hogyan tudnánk a rendelkezésünkre álló eszközökkel, tehetséggel, nyilvánossággal minél több embert megszólítani, akivel vérlázítóan ki van baszva, és a probléma gyökere ellen lázadni fel, nem csak magunkert.

Gerincesnek kell maradni. De nem tisztelhetjük tovább azokat a törvényeket, amik a jókedv és a bőség pusztulását szolgálják. Pofátlanabbnak és vakmerőbbnek kell lenni, úgyhogy, ha már így alakult, legyünk nyitottak, etéren sokat tanulhatunk az újdonsült vezetéstől.

Vilmos Noémi

Köszönet Vilmos Noéminek!